Történelmi bocsánatkérések

Konok Péter
>Nacsa Olivér bocsánatot kér mindenkitől, akit estleg megbántott. Nem hinném, hogy van olyan ember, akit Nacsa Olivér valóban meg tud bántani – ahhoz, hogy valaki valakit megbántson, kell egyfajta minőség -, de mindig viccesnek éreztem az efféle bocsánatkéréseket (na, ez legalább vicces). Hiszen nyilván azt mondta, amit gondol, tehát a bocsánatkérés azért van, mert úgy gondol valamit, ahogy. A szavak, az már csak egy dolog.
“Ezek az elveim – mondta Groucho Marx. – Ha nem tetszenek, vannak másikak.”
De persze, a bocsánatkérések viszik előre a történelmet.
Furcsa dolog ez a nagy pardonkodás. Klavier von Bösendorfer, az ismert protestáns hitszónok azt írta “Jezábel, avagy az Egyház tévelygésiről” című röpiratában (1543): “A pápistáknál nincs is gonoszabb, hiszen a Sátán papírstanicliben méri nekik a rézpetákos megbocsátást, mint piaci zsidó a sült gesztenyét.” Mikor 1578-ban Ulm főterén eretnekként máglyára küldték, von Bösendorfer az utolsó pillanatban visszavonta tévtanait, és ott helyben annak rendje s módja szerint bűnbocsánatot kapott Dominik M. Malleficarum atyától, a Szent Inkvizíció ulmi rezindensétől. Így egyszerűen csak megégették, nem kellett közben fején még egy nagy, fekete papírstaniclit is viselnie vörös, rézpetákokkal díszített papundekliszarvakkal (a derék ulmi polgárok nagy csalódására, akik azonnal zavargásokban törtek ki, és “Halál a pápára, a babiloni szajhára!” kiáltásokkal kifosztották az ulmi zsidó szatócsok és gesztenyesütők boltjait). De van ennél vidámabb történet is.
Mikor XVI. Lajost lefejezték, a feje a guillotine alatti kosárban állítólag még beszélni próbált. Sanson, a hóhér szerint, aki a párizsi kiskocsmákban egy pohárka ánizspálinkáért vagy egy kancsó olcsó vörösborért cserébe ezt bárkinek szívesen elmesélte, a királyi fő azt rebegte: “Bocsánat!”.
Legalább a Krisztinában ezt beszélték.