Turáni átok

Nemrégiben nekiálltam házat felújítani. Vályoggal tervezem, igaz, más szóba se nagyon jön, mivel vályogházhoz betonnal, cementtel, diszperzittel amúgy sem szabad nyúlni. Pontosabban nem szabadna, mivel a Tisza vidék ma hemzseg a lebetonozott padlójú, diszperzites vakolattal összekent, fuldokló, vizesedő falú “felújított” parasztházaktól.

Megkerestem egy-két szakkert. Azok közölték, hogy fúj, (“sár az uram”) továbbá a vályog drága, mivel sok meló van vele. OIcsóbban jövök ki, ha import cementezek meg a betonozok. Érted: ma, Magyarországon, a hagyományos vályogépítészet központjának számító Tisza-vidéken közlik velem, hogy a mindenütt megtalálható agyag, homok és a pelyva keverékéből összeálló SÁR-nál olcsóbb a különféle, javarészt német gyártású beton. (Kis adalék, hogy vajon “Mészároson” kívül kik érdekeltek a hazai középítkezésekben.)

Na mindegy, majd én vakolok, falazok sárral. Kész. Csak nem agysebészet, ha meg mégis az, azt is meg lehet tanulni.

Ugyanígy volt a tetővel. Sajnos azt saját kézzel nem tudtam megcsinálni, kénytelen voltam cseréplemezzel felújíttatni a tetőt. A tető kőkemény szakmunka, meg ott kockáztatni nem szabad, pláne vályogháznál. Nos, kiugró szemmel kellett tudomásul vennem, hogy Ma, Magyarországon a nádtető a LEGDRÁGÁBB. Részint komoly hozzáértést igénylő szakmunka, és alig akad, aki ért hozzá, részint pedig – itt tessék kapaszkodni – drága a nád. Érted: egy ártéri országban, ahol egyszerűen nincs olyan faluszél, ahol ne lenne pár hektár nádas, ott a (német) cseréplemezből, cserépből készülő tető OLCSÓBB. Mint egy szaki ismerősöm elmagyarázta: az is közrejátszik a dologban, hogy a nádvágás díját felsrófolták a nemzeti parkok (dacára, hogy természetvédelmi szempontból és fontos lenne a téli nádvágás) olyannyira, hogy végül a szakértő mérgében KÍNÁBÓL rendelt nádat a hortobágyi csárdához. Az ugyanis szállítással is olcsóbb mint a mondjuk Fertő tónál vágott.

Van tovább. Magyarország, mint említettem ártéri ország. Valaha itt volt a legtöbb hal, ahogy mondták, Magyarországon a koldus is jóllakik hallal. Mára nemcsak, hogy elpusztították az ártereket, amivel sikerült az egykori halállomány 1 százaléka alá (!) pusztítani a magyar haltömeget, ám a tisztelt magyar nép sikeresen átszokott az ilyen-olyan módon dotált sertés és marhahúsra. Az eredmény, hogy mára a nagyüzemben tartott sertés-és marhahús jóval olcsóbb (!) mint a simán, szabad ég alatt halastóban nevelt, hal.

Hogy édes kormányunk is hozzátegye a maga faszságát, fokozott ellenőrzés helyett megszüntette az édesvizek állományszabályzó halászatát. Az eredmény, hogy mára a balatoni halsütödében mirelit kazahsztáni (!) keszeg sül, ugyanakkor a víz tisztán tartásához, foszfortalanításához fontos fehérhal-lehalászás (a horgászok a keszeget jobbára visszadobálják) elmarad. De ugyanígy a hazai halkultúra szétrombolásával ma ott tartunk, hogy kizárólag hazai ponty kapható (ami lutri, egy jó minőségű, sziki halra esik három, adalékon zsírosra hizlalt halimitáció) az import lazac is olcsóbb, mint a közönséges, valaha minden faluszéli pocsolyában is megélő, totál igénytelen, ám remek húsú csuka. (nagy kedvencem) Tovább megyek: lazachoz sokkal könnyebb hozzájutni, mivel a halászat megszűntével a csuka hiánycikké vált. Szegény Matula bácsi kb. itt kapna gutaütést.

És ugyanez a kenyérrel. Európában Magyarország az a hely, ahol a kisebb ráfordítást igénylő, kevésbé pazarlóan készülő teljes kiőrlésű, illetve barna kenyér lényegesen DRÁGÁBB mint a kevésbé egészséges, sokkal nagyobb munkaráfordítást igénylő, egészségtelenebb fehér. Hogy pontosan ez miért van, arra sejtésem lenne, de az csak sejtés. Mint szakkerek itt is elmagyarázták nekem: a magyar búza, liszt, kenyér egészen egyszerűen rossz minőségű, szakkerek szerint máig érezteti a hatását, hogy a nép a szegénység szimbólumának látta a barnát, Rákosi alatt hozzászoktatták a népet az alacsony sikértartalmú, silány, gyorsan termeszthető búzafajtából készülő fehér “népkenyérhez”. Ma egy magára adó, komolyabb étterem Romániából, Szerbiából hozat lisztet és abból süttet péksüteményt.

Nehéz nem észrevenni az összefüggést: a vályog, a nádtető, a halevés, a barna kenyér évszázadokon át a szegénység szimbólumai voltak. Könnyen lehet, hogy ezért kerüli ma ezeket a nép. (Ez magyarázat lehet a töklapos, síkvidéki ország mániás autóhasználatára is.) Az eredmény minden esetben az, hogy hazai adottságok kihasználása helyett importárút használ a magyar, így folyamatos a pénzkiáramlás hazánkból az importáló országokba.

A másik mellékhatás, hogy a disznóhúson, rossz kenyéren nevelődő, autóban döglő, mozgáshiányos magyar nép hízik mint a malac. Jelenleg Európa második legelhízottabb népe a magyar, a mai fiatalok 75(!) százaléka nem alkalmas érdemi katonai szolgálatra, brutálisan magas a rák és szív-és érrendszeri halálozás, az egeket veri az egészségügyi költségek.

A tanulság igen egyszerű: az urizálás mindenkor a szegénység garanciája. Érdemes megnézni a ma is hegyi parasztházakban lakó, helyi sajtot, tejet, gyümölcsöt zabáló liechtensteinieket.Címkép: Lichtenstein