Posted by >A Berlini Művészeti Akadémián adták át barátunknak, szerzőnknek Dalos Györgynek a 2023-as Heinrich Mann-díjat. Népes és rangos közönség ünnepelte a Brandenburgi kapu szomszédságában Magyarországról csak a Múlt és Jövő képviseltette magát.
Barátunk köszönő beszédén kívül (Huszár Ágnes villámgyors fordítása, köszönjük), Hollósi Gábor operatőri és filmvágó munkájának köszönhetően a magyar közönség is részese lehet a kiemelkedő, bár honunkban kellő hírértékkel nem rendelkező eseménynek.
A napokban megjelenő új Múlt és Jövő számban, pedig Dalos György készülő regényének első fejezete olvasható – amely a már A körülmetélésben megismert nagymamával veszi fel a dialógust az ukrajnai háború kezdetén.
Dalos György: Beszéde a 2023-as Heinrich Mann díj átadásának ünnepségén
Tisztelt Kathrin Röggla, Marko Martin, kedves zsüritagok, kedves Jutta Person, kedves Lothar Müller, kedves Katharina Thalbach és kedves Anna-Lena Dauber, kedves Saranam Ludvik Mann, a nagyszerű író unokája, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!
Történetem Heinrich Mann-nal az 1956/57-es tanévben kezdődött, ami, mint tudjuk, Magyarország számára kiemelkedően fontos történelmi időszak volt. Ezt legjobban az utcanevek szimbolikájával tudom érzékeltetni: 1956 szeptembetében az utcát, ahol általános iskolánk állt, Sztálin útnak nevezték, a népfelkelés napjaiban az elesett hősök tiszteletére megkapta a Magyar Hősök útja nevet, ez egy olyan elnevezés volt, amelyet a népfelkelést ellenforradalomként megbélyegző kommunista rezsim nem fogadhatott el. Így az 1957 júliusában kiállított nyolcadikos végbizonyítványomban ugyanennek az iskolának a címe már így szerepelt: Népköztársaság útja. Ez az utcanév meg is maradt egészen 1989-ig, amikor a szép sugárút visszakapta eredeti nevét, Andrássy út lett megint. Remélem, így is marad, hacsak nem jut eszébe ötletes „illiberális” kormányzatunknak a liberális Andrássy grófnál méltóbb névadó.
De vissza Heinrich Mannhoz! Gyönge fizikumom miatt kora gyermekkoromtól kezdve faltam a könyveket. Elolvastam mindent, amit ki tudtam kölcsönözni a kerületi könyvtárból: Hamletet és Winnetout, szovjet háborús regényeket és az Ezeregyéjszakát, Jules Verne és Jaroslav Hasek műveit. Minden időmet arra használtam, hogy belemerüljek olvasmányaimba, még az iskolai órák alatt is mindig volt a padomban olvasnivaló. Ez történt Heinrich Mann Ronda tanár úr-ával is (ezt a címet kapta a Professor Unrat Kosztolányi Dezső zseniális magyar fordításában). Ezt a könyvet azzal ajánlotta egy könyvmoly osztálytársam, hogy abban jól kiröhögtetik a tanárokat. Ültem hát az osztályban és próbáltam követni öreg földrajztanárunk, Pirovszki úr előadását Svédország hegy- és vízrajzáról, és visszafojtani a nevetésemet Ronda tanár úr hülyeségén. Mosolygásom azonban elárult, Pirovszki úr pedig felszólított, hogy tegyem a könyvet a tanári asztalra. Büntetést nem helyezett kilátásba, de a könyv lefoglalása önmagában is elég kellemetlen volt, nem az enyém volt ugyanis, hanem a könyvtáré, és a lejárati határidő vészesen közeledett. Szerencsére földrajztanárunk a következő óra utáni szünetben visszaadta, és dorgáló, de elismerő hangsúllyal is ezt mondta: „És ilyen könyveket olvasol te tizennégyévesen!” Az öregúr nyilván maga is kíváncsi volt a hírhedt tanárszatírára és pompásan mulatott rajta.
Harminc évvel később egy budapesti kiadó felkérésére Marlene Dietrich életrajzán dolgoztam. Hosszú, adminisztratív úton elrendelt publikációs tilalom után ez végre egy jól fizető munkának ígérkezett. Ennek kapcsán kerültem megint közeli kapcsolatba Heinrich Mann-nal és a Ronda tanár úr megfilmesítése körül kirobbant vitákkal. A Kék angyal diadalmenetének éve, 1930, a weimari köztársaság viharos politikai indulatokkal fűtött esztendeje volt. Joseph von Sternberg filmje vitathatatlan világsikert hozott, másrészt azonban hisztérikus viták tárgyává vált, amelybe belevonták a megfilmesítés alapjául szolgáló regény szerzőjét is. Miközben a jobboldali erkölcscsőszök a film erotikus témáján háborogtak, a baloldali kritikusok azt vetették Heinrich Mann szemére, hogy átengedte regényét megfilmesítésre az Alfred Hugenberg médiabirodalmához tartozó UFÁ-nak. Azzal is érveltek, hogy a „haladó”-ként dicsért Alattvaló (Untertan) jobban megérdemelte volna, hogy filmvászonra kerüljön. Néhány év múlva ezek a viták elvesztették az aktualitásukat: a filmsztárnak és a rendezőnek Hitler hatalomátvétele után el kellett hagyniuk Németországot, az író pedig élete végéig tartó önkéntes száműzetésbe vonult.
Tervezett könyvem egyébként nem jelent meg: ezúttal nem a cenzúra szólt közbe, hanem egészen banális okok – csődbe ment a kiadó.
Ami engem a díj névadójával mindenekelőtt összeköt, az az esszé műfaja. Ez számomra elsősorban kortörténeti, politikai és önéletrajzi, nem fikciós témákat jelent, amelyeket irodalmi elbeszélő technikával dolgozok fel. Bár történészi diplomát szereztem a moszkvai egyetemen, tudós sose lett belőlem, és a történelmi témákat többnyire a szükséges jegyzetapparátus nélkül dolgozom fel. Sose akartam lemondani a regényről mint kifejezési formáról, ezért fontosnak tartom a fikciós és a valóságos anyag szétválasztását.
Egy értekezésnél, mint amilyent legutóbb Orbán rendszeréről írtam, elkötelezett vagyok a valóság iránt, egy prózai mű ezzel szemben bonyolultabb és paradox feladat elé állít: ki kell találnom az irodalmi igazságot.
Ami Heinrich Mann és antifasiszta generációjának politikai esszéit illeti: ezekben a kivételes helyzetekben született írásokban mindig fellelhető az aktivizmus jelenléte – az írás számukra cselekvést, beavatkozást jelentett. Egy szerző számára, aki bármikor saját könyvei elégetésének potenciális szemtanújává válhatott, nem is lehetett ez másként. Valószínűleg éppen újságírói lendületéből merítette a reményt, hogy valamikor emberibb körülmények között gyönyörű regényeket és színdarabokat alkothat.
Fiatalemberként nekem is részem volt a világjobbító optimizmusban, és hittem a szövegek közvetlen, jótevő hatásában. Mára, be kell vallanom, ezt a bizonyosságot végleg elveszítettem. Egy sarkaiból kifordult világban élek. A hazámmal szomszédos országban „speciális katonai hadműveletnek” becézett megsemmisítő háború zajlik, halottak tízezreivel, sebesültek százezreivel, menekülők millióival és egy generációt megnyomorító pszichózissal. Lehet ez ellen írással felvenni a harcot? Számomra az írói lét inkább belső késztetések, mint külső célkitűzések ügye. A mozdulat, ahogy reggelenként kinyitom a számítógépet, mindennapi anyagcserém részévé vált, azé az akaraté, hogy megéljem egy életre méltó világ eljövetelét.
Végezetül ki szeretném fejezni hálás köszönetemet néhány olyan embernek, akik irodalmi tevékenységem során nagy segítségemre voltak. Mindenekelőtt Karin Grafnak, irodalmi ügynökömnek, Reinhard Weisshuhnnak, aki már az NDK-s időkben, a Stasi éber tekintetétől kísérve dolgozott magyar szövegeimen, sőt, e célból nekilátott lehetetlenül nehéz nyelvünk elsajátításának is, Elsbeth Zyllának, aki németül született szövegeimet nyelvi és stilisztikai szempontból korrigálta, valamint feleségemnek, Dunai Andreának, aki a maga gyöngéden tapintatos módján alakítja közös mindennapjainkat, szervezi utazásainkat és Robert fiának, akit sajátomként szeretek.
Köszönöm a figyelmüket.
Új Hét