Posted by Bóta Gábor
>Boldogsághormon cunami a Macskák, vitalitás özön, amibe költői
szépség, melankólia, némi fájdalom vegyül. A színpadi történések, a
mozgalmas képek, amik fergeteges táncokból, parádés jelmezekből, egy
elhagyatott ódon színházat idéző díszletből tevődnek össze, szinte
leáradnak a színpadról, és mámoros állapotba hozzák a nézőket.
Mindez lehetne már poros, avittas, a fellépők és nézők már egyaránt
beleunhattak volna az emberi tulajdonságokat megtestesítő macskák
báljába, nagy zenés-táncos bulijába, de nem és nem, a Macskák hazai
sikere magabiztosan menetel tovább. A hétvégén volt 40 éves a Madách
Színház előadása. Ezzel a produkcióval kezdődött a jobbára musical
színházzá válása az addig főleg prózát játszó teátrumnak. Ahogy Szirtes
Tamás igazgató, rendező, aki az ősbemutató után elsőként szerezte
meg jókora ügyességgel a darab játszásának jogát, fogalmazni szokott,
meg kellett tanulniuk, hogy a zenés színház fáj a színészeknek, a
táncosoknak, és ironikusan ehhez azt is hozzáteszi, hogy a többi
színpadi műfaj pedig fáj a nézőknek.
A nem erre trenírozott színészeknek bizony sajgott akár minden
testrészük, amikor az átlagosnál sokkal hosszabb próbaidőszakban
Seregi László, az Operaház koreográfusa, aki több világjáró
balettprodukciót csinált, elkezdte betanítani nekik a táncokat, amelyek
annyira fantáziadúsak, karakteresek, élettel teliek, úgy macskásak, hogy
közben nagyon emberiek, és nem öncélúan bravúrosak, hanem fölöttébb
kifejezőek, hogy nyugodtan ki merem mondani róluk, zseniálisak.
Feltöltik energiákkal a fellépőket, megadják a produkció olykor veszett
tempójú lendületét, de segítik a lelassulást is, ha éppen arra van
szükség.
Sajnos sokszor látok faarcú táncosokat az Operaházban, akár egy-egy
forradalmi, háborús jelenetben is, gyakran inkább a lépéseikre,
ugrásaikra, forgásaikra koncentrálnak, elfelejtik átélni a szerepeiket,
ezért marad akár totálisan kifejezéstelen az arcuk. Seregi balettjeiben ez
soha nem volt így, ő a táncosaitól mindig megkövetelte a színészi
átélést, és nem csak a szólistáktól, hanem a karban tevékenykedőktől, a
leghátul lévőktől is. A halála után láttam már szétesett produkcióját,
lanyhuló teljesítményekkel, így különösen kiadós öröm, hogy a Macskák
meglehetősen jó állapotban van, ami nyilván a betanító balettmester,
Sárközi Gyula munkáját is dicséri. A táncosok arcán akkor is komoly
érdeklődés, akár rakoncátlanul szemtelen, kölykös kíváncsiság
tükröződik, ha éppen a földön ülnek, és mások jeleneteit figyelik.
Fellépőkből csaknem háromszázat „fogyasztott” a négy évtized alatt a
produkció, akikből a jubileumi, igencsak ünnepi előadáson,
megszámlálhatatlanul sokan felléptek, fekete, Macskák 40 feliratú póló
volt rajtuk, vagy saját fekete ruhájuk, ezzel, no meg sokszor az
életkorukkal, voltak megkülönböztethetők azoktól, akik most is játsszák a
szerepüket. Ők Vágó Nelly még mindig káprázatosnak ható, szín-és
forma „orgiát” mutató jelmezeiben pompáztak. Götz Béla díszlete patinás
színházbelsőt formáz, sugárzik belőle a meghitt ódonság hangulata,
miközben kellő mozgásteret biztosít a szereplőknek, akik élnek is a
lehetőséggel. A virgonc fiatalok és a seniorok egymásnak passzolják a
„labdát”, egy-egy dalt akár részleteire bontva, egymás után, vagy
közösen énekelnek, ugyanez vonatkozik a táncokra is. Ez azonkívül,
hogy mindig jó móka, megható pillanatok sorát is eredményezi, hiszen
az egykori szerepükbe villanásnyi időre visszatérő művészekről
magukról is lerí a meghatottság, ahogy a közönségről is, melynek tagjai
szintén visszamerengenek régi szereposztásokra, és meg-megörülnek
egy újabb és újabb fellépőnek, akiket a kitett színlapon csak
meglepetésvendégekként tituláltak. Így tényleg meglepetés, hogy ki
toppan már megint be a deszkákra. Weil Róbert mellé, aki az idős
macskát, Tust adja, jön még Hirtling István és Szolnoki Tibor. Szolnoki
mellé, aki Gastrofar George, érkezik Hirtling. Bajza Viktória Grizabella,
hozzá egész csapatnyi színész, Bencze Ilona, Gallusz Nikolett, Malek
Andrea, Nyári Szilvia, Koós Réka, Kováts Kriszta jön. Az is fantasztikus,
ahogyan egyénileg énekelnek kicsit, és az is, ahogy közösen, valósággal
megsokszorozva az erejüket, kipirosult, szenvedélyes arccal, áradó
hanggal, T. S. Eliot megzenésített verseit Romhányi József remek
fordításában zengve.
Nem tudom leírni a csaknem ötven vendég fellépő nevét, de a jubileumi
előadás „rendes” szereplőgárdája feltétlen álljon itt. Mező Zoltán, Bakó
Máté, Ambrus Ákos, Kisfaludy Zsófia, Molnár Gyöngyi, Kiss Ernő Zsolt,
Berényi Dávid, Zsitva Réka, Sándor Dávid, Sánta László, Baksa András,
Simon Boglárka, Szűcs Enikő Flóra, Nagy Attila viszik tovább méltó
módon a stafétabotot, Zádori László őket is inspiráló, invenciózus
vezényletével. Az előadás végén még a nagy táncművész, Szakály
György is megjelenik, és tesz néhány varázslatosan mágikus
mozdulatot. A hatalmas ováció, álló vastaps közben lemegy a nézőtéri
világítás, és bejátszanak néhány villanásnyi felvételt abból, amilyen
ihletetten Seregi próbált, és néhány gondolatát is hallhatjuk a darabról.
Azt is mondja, hogy az ilyen sokszor játszott produkció fáradttá,
rutinosan gépiessé válhat, el tud „macskásodni”.
De szerencsére a Macskák előadása meglepően friss, erőteljes,
továbbra is kivívja a nézők szeretetét, sőt imádatát, életet követel
magának a deszkákon.
(Pepita Magazin)