Posted by Módis Dóra
>Nem voltam verekedős gyerek. Leszámítva azt az egy esetet, amikor pofon ütöttem azunokaöcsémet, mert nem mert legurulni a biciklivel a lejtőn – de ezért is napokig lelkifurdalás gyötört, főleg, mert a játszótéren „mozizó” idős házaspár keményen megdorgált érte. „Nem szégyelled magad?” Szégyelltem hát.
Babáztam, cicomázkodtam, azért fiúcsapat kapitánya is voltam, és főleg szerepeltem. De az agressziót sokáig távol tartottam magamtól. Helyette ott volt a hiszti.
Emlékszem az általános iskolai telekre, amikor a kemény srácok szünetben hógolyóval kergetőztek. Ott találkoztam először igazi agresszióval. Nem volt elég a dobálózás, sokszor hátulról fogtak le, és a nyakamba tömték a jeges havat. Sok emlékem homályos a múltból, de erre tisztán emlékszem. Ahogy állok, vagyis inkább görnyedek szó szerint, és lelki értelemben is lefagyva. És nem csinálok – semmit. Várom a csodát, és hogy vége legyen a borzalmaknak.
Később, a felnőtt életemből szépen eltűnt a fizikai agresszió minden formája, még ezek a „csekélységek” is. Nem volt vele dolgom. Mindig a nőies dolgok és nőies sportok vonzottak inkább. Táncos vagyok, nem harcos. Legalábbis így gondoltam. Az agresszió viszont nem tud csakúgy elpárologni a világból, sem a személyes életünkből. Ha a fizikaival nem is találkoztam – egyéb lelki formáival annál inkább. Sértő szavak, rágalmazás, érzelmi manipuláció, zsarolás, visszaélés, molesztálás… És hát az a bizonyos benső szörnyecske és baltás gyilkos… Ugye, ugye?
Világunk nem az elíziumi mezők békeszigete. És bármennyire is kulturált, művelt embereknek tartjuk magunkat, az emberiség/az emberi lét része az agresszió is – ami ott lapul mindannyiunkban, kivétel nélkül. Mert nincs fény árnyék nélkül, és a legszelídebb lényben is ott az a bizonyos másik, kevésbé domesztikált alteregó…
Nem vagyok meghunyászkodó, megalázkodó személyiség. De a gyerekkori lefagyást a felnőtt életem helyzeteiben is megtapasztaltam. Sértő szavakkal szembeni fegyvertelenség. Kikérem magamnak érzés. Átvett durvaság. Munkahelyi molesztálás alatti „megszűnt én”, befagyott érzelmi állapotok… Határsértések, amikor a másik kedvéért nyomsz el magadban valamit. Mind-mind az agresszióra adott, nem mindig célravezető, az esetek többségében nem tudatos reakciók.
Van, aki visszaüt, és van, aki elfut. Áldozat nem csak abból lesz, aki hagyja magát. Áldozat az is, aki engedi, hogy újra és újra kiforgassa önmagából a másik ember pillanatnyi hangulata, támadása, hozzáállása. Az agresszor maga is áldozat. Az agresszió tehát köztünk van, belekúszik a mindennapjainkba, ott van a kávés pohár legalján, és úgy iszod meg, hogy gyakran észre se veszed – már benned is van, kúszik fel az ereidben, hogy váratlanul elöntse az agyad… Bárhová is menekülsz, a világ legbékésebb szigetén is megtalál – mert a RÉSZED. Nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Aztán jött egy fordulópont. Több fordulópont. Traumák. Helyzetek. Veszteségek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy falhoz akarok vágni egy tányért. Meg is tettem. Az utólagos takarítás fárasztóbb volt, mint a pillanatnyi gyönyör – de így is megérte. Egyre többször éreztem késztetést arra, hogy üssek, vágjak, dobáljak, ordítsak. Hogy kilépjek abból a vélt énből, aki addig voltam. A kedves, jól nevelt, kulturált, gyengéd nőből – amivé váltam, de aki miatt elhagytam valakit ott a mélyben, aki szintén én voltam. Önmagam egészen spontán, gyakorta vad és megzabolázhatatlan részét. Fájdalmaim, dühöm, haragom hiszti királynőjét. A saját külön
bejáratú személyes baltás gyilkosomat.
Ő valahol a sarokban ült, és várt.
Farkasszemet nézett velem, és azt mondta: eljött az én időm. Engedj közel magadhoz. Ne taszíts el.
Amikor belépek a boksz ringbe, és követni kezdem a szigorú, fegyelmet követelő instrukciókat, az egész bensőm is fegyelmezettebbé válik. Amikor leveszem a szemüveget, és farkasszemet nézek az ütésekkel, a saját démonaimmal nézek farkasszemet. Az életemmel, a konfliktusaimmal, az ellenfeleimmel. Amikor ütök, megtapasztalom milyen az – fájdalmat okozni. (A másiknak, de magamnak is éppúgy, hiszen az edzetlen ujjakkal együtt a lélek is tud szenvedni, ha fájdalmat okoz.) Amikor ütnek, megtapasztalom, milyen veszélyben lenni, milyen az életemért küzdeni. Milyen az, kiállni magamért. Nem elfutni, nem esztelenül üvölteni vagy rugdalni – hanem harcolni. Másfél órára vadállattá válhatok, és revansot vehetek minden fájdalomért és igazságtalanságért, visszaadhatom az élet adta pofonokat anélkül, hogy ezért bárki becsukna a
pszichiátriára. Másfél órára nem kell senkivel kedvesnek, udvariasnak, higgadtnak lennem – csak mert így ismernek, csak mert így illik… Azért meg főleg nem, mert nő vagyok. Az első komoly ütésemet egy tízéves kislánytól kaptam. Az a kislány bennem is ott volt valaha, sőt, ott van most is. Azt mondom hát, üss, ha kedves az életed. Magadért, az egészségedért, azért, hogy túléld ezt a nem kicsit feszült, stresszes, elvárásokkal, elfojtásokkal, konfliktusokkal, kihívásokkal teli életet. Sérülhetsz. Na és? Az élet se kímél. Te se kíméld őt. Nem kell hozzá más, csak egy bokszkesztyű, egy kis bátorság, némi gyilkos ösztön, és egy csipetnyi „most van elegem mindenből és szétütök valakit” életérzés, ami, valljuk be, néha mindannyiunkat megtalál okkal, ok nélkül…
Facebook