Posted by Brückner Gergely
>Külföldről nézve igencsak kínos háború zajlik a magyar gazdaságirányítás legtetején Matolcsy György jegybankelnök, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter és Varga Mihály pénzügyminiszter között. Azért kínos ez, mert bárhonnan nézve nyilvánvaló, hogy hiába jönnek épp csőstül a gazdasági problémák, széthúznak a legfőbb állami vezetők.
Az osztályfőnök és a három kedvenc
Az osztályfőnöknek, vagyis Orbán Viktor miniszterelnöknek három kiemelkedően fontos, egymással is rivalizáló tanulót kellene kezelnie, legalább a válság idején egy irányba terelnie. Most Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a kedvence, aki fáradhatatlanul ötletel, újabb és újabb javaslatokkal áll elő a problémák megoldására, legyen szó a külkereskedelmi hiányról, a recesszióról, a költségvetés finanszírozásáról vagy a magyar építőanyagárakról. Csak aztán sok ötletnél jelentkeznek a nem szándékolt következmények is, amik aztán folyton folyvást újabb lépéseket, intézkedéseket szülnek.
Matolcsy György, a kormánytól független Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke korábban maga is volt már a kedvenc tanuló szerepében, de az utóbbi időben kiesni látszik az
osztályfőnök kegyeiből, mert sokszor kritizál. Végül ott van Varga Mihály pénzügyminiszter, aki csak figyeli a másik két diák tusakodását, ő maga szerényebb, csendesebb alkat, inkább kivár, tudja, amikor az osztályfőnök majd csalódik a nagyobb hangú osztálytársakban és soha ki nem próbált megoldásaikban, újra ő lesz a kicsit szürkébb, de megbízhatóbb osztályelső.
A kamatok
Az elmúlt hetekben Matolcsy, Nagy és Varga legújabb vitája a Magyar Nemzeti Bank inflációellenes lépései körül alakult ki. Ha nagyon leegyszerűsítjük a szakmai lépéseket, az MNB mostanában rendre emelte az alapkamatot, és többféle magas kamatozású pénzlekötési lehetőséget kínált a gazdaság szereplőinek.
A kormány és a Gazdaságfejlesztési Minisztérium (GFM) viszont alacsonyabb kamatokat szeretne, és távol tartaná a magyar gazdaság bizonyos szereplőit az MNB
magas kamatozású termékeitől. A kamatszint azért ennyire fontos, mert ha egy országban magasabb lesz a kamat, akkor többen döntenek úgy, hogy a pénzt nem költik el, nem fogyasztanak, nem beruháznak, hanem megtakarítanak, félretesznek. Ezért a magasabb kamat csökkenti a keresletet, letöri az árakat, azaz segíti az infláció elleni harcot.
A kormánynak azonban a saját népszerűsége is fontos, nem szeretné, ha hirtelen eltűnne a hazai fogyasztás és a beruházások, hiszen az – bár letörné az árakat – recessziót, munkanélküliséget is hozna. Ezért a kormány segítené is a keresletet, pénzt adna mindenféle csoportnak, örülne a kamatok csökkentésének. Ez az alaphelyzet.
Csiki-csuki: kinek járjon a 18 százalék?
A kamatszintet többféle kamat alakítja. Az alapkamat 13 százalék. Jó magas, de az MNB valójában még ennél is többet, 18 százalékot fizet a nála egy éjszakára parkoltatott pénzek, illetve egy speciális eszköz, a diszkontkötvény után. Ezt a magasabb kamatot nevezzük irányadó kamatnak.
A GFM és Nagy Márton azonban megpróbálta rontani a jegybank magas kamatozású diszkontkötvényeinek hatását.
A csiki-csuki lépései:
1. Az MNB először bevezette a 18 százalékos irányadó betétjét, ami alkalmas arra, hogy a kereskedelmi bankok (és rajta keresztül azok ügyfelei) az esténként megmaradó fölös likviditásukat ilyen kamattal odaadhatják a jegybanknak.
2. A kormánynak (amikor ezt írjuk, elsősorban Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszterre gondolunk) ez nem tetszett, és egy rendelettel, betéti kamatstoppal kizárt
szereplőket a 18 százalékos lehetőségből, rontotta a jegybank intézkedésének hatását. A kizárt szereplők között pénztárak, lakástakarékok, biztosítók, befektetési
alapok és gazdag magánszemélyek tűntek fel.
3. Az MNB viszontválaszában új, a rendelet által nem szabályozott diszkontkötvényt kreált a kizárt szereplőknek 18 százalékon.
4. Erre a kormány megint lépett, június 30-ig meghosszabbította a kamatstopot, és megint kizárta az eszközből a magyarokat, korlátozta a diszkontkötvény átruházását.
A rendelet már életbe is lépett. A lépéseket a Portfolio is bemutatta cikkében. Ennek az egésznek a legkellemetlenebb eleme az volt, hogy a vitával Magyarország céltáblát rakott magára. Itt egy kifejezetten nehéz helyzetben levő ország, ahol nincs egyetértés a pénzpolitika alakítói között. A kormány nem hagyja, hogy a jegybank maga határozza meg a monetáris politikát.
A forint védelmében
Németh Dávid, a K&H vezető elemzője szerint a kormány azért nem szereti a 18 százalékos egyhetes diszkontkötvényt, mert az komoly versenytársa lett a magyar
adósságot finanszírozó diszkontkincstárjegyeknek. Szerinte elsősorban amúgy külföldi befektetőknek készült az instrumentum, mert a külföldi pénzek beterelésével (a magas kamattal) erősödik a forint, és nagyon megdrágult egy esetleges forint elleni támadás (shortolás) költsége. Mivel a külföldiek továbbra is hozzájutnak a magas kamatozású eszközhöz, a forint továbbra is tud erősödni.
Arra most nem térünk ki, hogy mi történik, ha egy olyan deviza erősödik, ahol amúgy sokkal nagyobb az infláció, de gondoljunk a Magyarországon már a nyugati országokhoz képest drágább Barilla tésztára, és megértjük a nagy infláció és devizaerősödés fonákságát.
Ugyanakkor más szakemberek arra is felhívják a figyelmet, hogy valójában ez a konfliktus teljesen értelmetlen. A GFM ugyanis nem tudja kizárni a 18 százalékos eszközből a magyar intézményi befektetőket, csak nekik egy kicsit körülményesebb (szintetikus) lesz az eszközhöz jutás. Olyan lúzer magyar intézményi befektető azért vélhetően nincs, aki ne találná meg az utat a 18 százalékos eszközhöz, például egy külföldi intézménnyel együttműködve.
Vagyis a lépésnek közvetlen forintgyengítő hatása nincs, hiszen a külföldiek jöhetnek, a magyar intézményeket nem zárja el a kamattól, csak egy kis pluszmunkát követel meg tőlük, viszont a politikai jellegű széthúzás a gyengeség jele, így pedig azért ronthatja a magyar kamatfelárat. A jegybanki függetlenség csorbulása ugyanis mindig negatív pont egy kötvénypiac megítélésében.
És a Pénzügyminisztérium?
Feltűnően hallgattunk eddig a Pénzügyminisztérium és az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) pozíciójáról. Leginkább azért, mert nem ők vannak a konfrontáció két
oldalán, és pontosan nem is tudhatjuk, hogy ezek az intézmények mit gondolnak erről az egészről, azt publikusan mégsem mondhatják, hogy a tusakodó felek közül egyiknek sincs igaza. Varga Mihály pénzügyminiszter amúgy a múltbeli konfliktusai miatt aligha szimpatizál túlságosan Matolcsy Györggyel, de szakmailag azért azt sem üdvözli, ha a kormányzat és az MNB belekotnyeleskednek egymás dolgába. Hiszen a Pénzügyminisztérium és az ÁKK valójában sem azt nem szeretheti, ha drágul
az adósságfinanszírozás (a vita miatt ugyanis nem tud csökkenni a kamatfelár), de az sem tűnik reálisnak, hogy ezek az intézmények, így az ÁKK tényleg a magyar
diszkontkincstárjegyekben látná az ország finanszírozásának zálogát.
Hiszen az ÁKK nyilván hosszabb, 10-20 éves papírokat adna el, ha lehet, a pár hónapos diszkontkincstárjegy nemcsak drága, de a rövid futamidő miatt hamar hozza a megújítási kockázatot is. A PM mindenesetre ezt a kormányzati beavatkozást biztosan nem kérte, de az ÁKK is gondolhatja azt, hogy más intézmények minek szólnak bele kéretlenül az adósság finanszírozásába. A vita mindenesetre, akárhonnan is nézzük, ciki, unortodox, kiszámíthatatlanságot jelent, hirtelen improvizálásokat mutat.
Miért nem tesz rendet Orbán Viktor?
Az már nehezebben érthető, hogy a veszekedő felek között miért nem teremt rendet Orbán Viktor. Mondják ugyan róla, hogy szereti versenyeztetni az egyes szakterületeken az embereit, de ennek aligha most van itt az ideje. A kormányfő nem is biztos, hogy ebben az egész kérdésben elmélyedt, így aligha szakmailag, inkább bizalmi alapon választ, és a versengő véleményvezérek azt biztosan érzik, hogy ki fekszik jól, kinek a véleménye nyerhet. Sokan tudhatják, hogy bár káros, ami zajlik, de nem érzik magukat elég erősnek, hogy nyilvánosan kritizálják is a folyamatot. Ameddig pedig valaki politikailag gyengébb, addig el kell tűrnie mindezt, meg kell várnia, amíg a főnök ki nem szeret ezekből az unortodoxiákból.
Telex.hu