Posted by Erkel Ferenc: Hunyadi László / Opera
D. Magyari Imre ǀ
Szilágyi Erzsébet (Kolonits Klára)
Mielőtt bárki félreértené: a címbeli Arany János-idézet nem Ókovács Szilveszter rendezésre vonatkozik, aminek számos erénye ellenére akad némi csorbája és szeplője, bár ezek nem különösebben zavaróak és nem is feltűnőek.
Hatalmas, lelkes tapssal köszönték meg a nézők – köztük én is, elveim fenntartásával – a (március 19-én, délelőtti előadáson) látottakat és hallottakat. Tegyük hozzá: a taps kiemelten szólt László Boldizsárnak, aki az általam látott előadáson (s még néhányon) a megbetegedett Brickner Szabolcs helyett a zenekari árokból énekelte végig Hunyadi László szólamát, mozgását pedig a színpadon Teleki Nagy Krisztián fő-statisztaszervező járta le, a művészi és szakmai alázat szép példájaként. Köszönet érte.)
A látványos sikernek több oka is van. Vegyük sorba, mi mindenről szól ez a produkció!
Szól először is az öt év után végre újranyitott, felújított Operaházról; ezzel fogadták a nézőket 2022. március 13-án. A főigazgató magára osztotta a rendezés nehéz, de szép feladatát – művészeti tanácsadónak Almási-Tóth Andrást kérte fel. Ez csaknem olyan titokzatosan hangzik, mint a semmisítőszéki bíró. Ezt a furcsa pozíciót azért említem, mert ezt töltötte be egy időben a jogtudós Tóth Lőrinc, a szövegkönyv alapjául szolgáló dráma szerzője. Szépirodalmi alkotásait ma ember nem olvassa, sőt őt magát sem ismeri. Mégis gondoljunk rá egy pillanatig kegyelettel: ki tudja, megszületik-e ez a remekmű, ha ő nem írja meg párbeszédes dolgozatát. Mennyi láthatatlan fogaskerék van egy gépezetben!
A színlapon sok munkatárs neve sorakozik még, természetesen Kocsár Balázs karmesteré, továbbá többek közt Lisztopád Krisztina látványtervezőé, Czeglédi Zsombor videótervezőé, Pillinger Tamás fénytervezőé, Resz Miklós szcenikusé, Solymosi Tamás koreográfusé – teljesen megérdemelten. Itt állhatna a névtelen munkatársaké is, akik a hatalmas masinéria zavartalan működéséről gondoskodnak. A színház hierarchikus intézmény, ugyanakkor összmunka is. Sokaknak köszönhetjük, hogy most a színpad emelkedik, süllyed, forog, hogy a hátsó falon megjelenik a viharos ég, hogy régi dicsőségünk ott pompázik az impozáns, szemet gyönyörködtető díszletekben és jelmezekben. Van gyertya, kandeláber, sőt kandalló, igazi tűzzel, amiben el is égetnek bizonyos iratokat, de milyeneket? Jelzem, én Hunyadi János katonaládájának a gyakori feltűnését sem értettem igazán. Sőt: a kardét sem, amit időnként elővesznek belőle. Pedig a műsorfüzetben Ókovács Szilveszter lelkesen ír róla: ez az egyetlen pallos a rendezésben, „hogy magára vonhassa a figyelmet”. Az igazgató-rendező mítoszt is farag hozzá, ti. hogy hol mindenütt fordulhatott meg ez a kard… „Mítosz? Igen, vállaltan saját eredetű, és szimbolikája révén talán többet mond el adatoknál. Történelem? Minden ízében az, ám egészében csak fantázia.” Ebből azért nehéz az embernek kivágnia magát…
Hunyadi László, V. László
Az nem zavart, hogy Buda vára határozottan emlékeztetett Nándoréra; istenem, a kecskeméti színház is emlékeztet a Vígszínházra. A lóról le tudtam volna mondani, különösen, hogy Gara nádor (Cser Krisztián) nem lepattant, hanem lekászálódott róla, de miért kellene lovagolnia egy operaénekesnek? Persze, hallom, a magyarok ősi állata a premieren (s nyilván máskor is) tapsos bejövetelt könyvelhetett el. (Pedig ez nem a Lovasszínház.)
Gara nádor, V. László
A főigazgató tehát érthető büszkeséggel bemutatta a megújult épületet. Ügyelt arra – és ez nagyon is elismerendő –, hogy minden masinéria működése dramaturgiailag indokolt legyen. A Szent György tér felett teljes joggal, legalábbis stílusosan gyülekeznek a sötét felhők, bár kivégezni napfényes időben is lehet. Az előadást egy év elteltével is átjárta valami emelkedett házavató hangulat, ami talán csak az épp (ismét) felújítás alatt álló büfében hagyott, egészen kicsit, alább.
Ókovács színpadra tette Egressy Béni és Erkel Ferenc nagyszerű operájának eredeti verzióját (vagy majdnem azt), ami igen nagy szó. Főként annak fényében, hogy Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Radnai Miklós 1935-ben radikálisan átdolgozta, lerövidítette a művet (ahogy öt év múlva a Bánk bánt is). Hogy ezt miért, milyen ideálok jegyében tehették, arról részletesen olvashatunk Fodor Géza Erkel vákuumban című, tanulmánynak is beillő kritikájában, de erre itt nem térek ki. A rendező-igazgató és munkatársai viszont a készülő kritikai kiadásban már megjelent partitúra alapján dolgoztak. Igaz, erre épült már a debreceni Csokonai Színház 2010-es előadása és egy Héja Domonkos vezényelte 2012-es lemezfelvétel is, de az Andrássy úton ez most történik először. Határozottan hozzá kellett nyúlni Egressy Béni eredeti szövegéhez (értsd: a fele sem maradt meg). Értékelendő a librettószerző sokoldalúsága és termékenysége, de a kor kisebb költőivel sem nagyon veszi fel a versenyt. Jó lenne tudni, mit gondolt magáról, miközben a kassai színház kardalosaként kardalolt.
Gara Mária, Gara nádor, V. László
Egy mondatot igen nyomatékosan szeretnék idézni Fodor Géza írásából: „A Hunyadi László és a Bánk bán valójában nem történelmi opera, hanem egy nemzeti mitológia szép művészi megörökítése.” Ez nagyon igaz. S hogy mit jelent? Mitologikus önszemléletet. Nem azt akarjuk tudni, mi volt, illetve azt hisszük, hogy az volt, amit mi, igencsak töredékes ismereteink és nagyon is vérbő vágyaink alapján, megtörténtnek gondolunk. És azt sem akarjuk tudni, milyenek voltak valójában ennek a képzelt történelemnek a szereplői: olyanoknak látjuk őket, amilyeneknek szeretnénk.
A Hunyadiak, János, László és Mátyás, a magyar történelem legnépszerűbb alakjai, a nagy király – akinek bús hadát Bécsnek büszke vára alliterálva nyögte – ma is ott van az ezerforintoson. Ezért idéztem a címben Arany Jánost, aki Hunyadi csillaga című versében, ami „előhang akart lenni a Hunyadi ballada-körhöz”, így beszélteti magukról a törökverő hőst, nyilván egyetértve vele: „Kiknek tiszta, szép erkölcsén / Semmi csorba, semmi szeplő; / Kiknek, egyaránt, kezében / Nagy volt a kard és a gyeplő…” Az operában ott az idegen elnyomás elleni tiltakozás, s természetesen nem a 15., hanem a 19. századi ellen. S elítélése mindazoknak, akik rút, önös érdekből magyar létükre az idegenekkel cimborálnak, mint az operában Cillei (Palerdi András) és Gara (Cser Krisztián). Cillei egyébként, vigyázzunk, maga is idegen, ősei stájer főnemesek!
Cillei Ulrik, V. László
Ennek a mitológiának az is része, hogy kiteljesednénk mi, de elnyomnak bennünket a mindenkori idegenek, németek, osztrákok vagy oroszok. Hibát viszont még így sem követünk el, hogyan is követnénk, csak szenvedünk az elnyomásban.
Az előadás hatalmas sikere elsősorban annak köszönhető, hogy töretlenül megkapjuk ezt a nemzeti mitológiát, amire oly nagy szükség lehetett sokáig. Talán. Úgy látszik, ma is akad rá igény, s ezt nem is kárhoztatom. Azt sem, ha az Operaház látványosan kielégíti. Csak tudom, hogy a mitologikus önszemléletet egy hajszál választja el az öncsalástól, a múlt- és jelenhamisítástól. Aminek jegyében gátlástalanul lehet Bécs és Moszkva után egy harmadik fővárost emlegetni ellenségként, vagy önmagunkat áldozatként megjeleníteni egy emlékművön. Lesznek, nem is kevesen, akik elhiszik. (Szakirodalomnak ajánlom Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című darabját.)
Hunyadi László, Gara Mária
Azt hiszem, az opera eredeti verziójában s most a színpadin tökéletesen összesimul a „nemzeti mitológia szép művészi megörökítése” és a pszichológiai realizmus, amit szintén Fodor emleget. Világosan kirajzolódik egy történet, amiben ugyan a magyar történelem nagy alakjai, hősei szerepelnek, de ezek a nagy alakok, hősök e kirajzolódó szüzsé szereplői, irányítói vagy áldozatai is. Cselekedeteiknek minden esetben megtalálhatjuk a mozgatórugóit. Még az is világosan érthető, hogy Cillei és Gara miért törnek a Hunyadiak ellen, túl azon, hogy ők elvetemültek!
Gara Mária, Hunyadi László
A szereplők játékában, ha tudnak róla, ha nem, ott ez a kettősség. Nem kétdimenziós figurákat, hanem hús-vér embereket látunk, akiket utálhatunk vagy akikkel együtt tudunk érezni. A rosszak között V. Lászlót (Pataki Dániel), Cilleit és Garát, a jó oldalon Gara Máriát (Kriszta Kinga) és a gyerek Hunyadi Mátyást, akinek szólamát a kisfiú mellé kissé szerencsétlenül állított Topolánszky Laura énekelte. Rozgonyi (Kósa Lőrinc) a két oldal között próbál lavírozni, ilyet is láttunk már. Szilágyi Erzsébetet Kolonits Klárától halljuk, nem túlzás, világszínvonalon. Neki köszönhetően gondolhatunk bele abba, hogy mit élhet át az az anya, aki a fia kivégzésén azt látja, hogy háromszor is lesújt a pallos, de nem okoz sérülést, az áldozat tehát életben maradhat – azonban a pallosnak negyedszer is le kell sújtania. A rendezői megoldás most sem szokványos – mindenesetre Hunyadi László meghal.
De nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett: az utolsó utáni jelenetből vizuálisan megtudjuk, hogy él magyar, áll Buda még. Ezt nagyon jó látni, mert néha már hajlamos lennék a kételkedésre.
Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház
(A képeken más szereposztásban játszók is szerepelhetnek.)
Címkép: Szilágyi Erzsébet a fiaival