Posted by Kocsis L. Mihály
>Máshogy néznek ki. Sötét a bőrük, sötét a pillantásuk. Csoportosan közlekednek. Tömeg. A tömeg mindig félelmetes. A tömeg általában egyetlen arccá válik, és ritkán megnyerő. Aztán a tévétudósításokban időről időre kiválik valaki a tömegből, és arról beszél, hogy mindenképpen át fog jutni a határon. Mert tovább, Nyugatra, ebbe vagy abba az országba akar eljutni. A szeme most is villog, mégis… hirtelen arca lesz. A tömegarc egyedivé válik. És odafigyelünk rá. Értjük, habár nem értünk vele egyet. Miért benne ez az elszántság? Miért nem jó neki ott, ahol született? Hogyhogy nem érti meg, hogy egy civilizált világban vannak szabályok, törvények. Útlevél, vízum, bevándorlási engedély. Kvóta! Turistaként jöhetne, de ő nem turista. Eddig tízszer nem sikerült. Hiába vágta át a kerítést, ásott alagutat, fizetett az embercsempésznek, taxisnak. Nem látják szívesen? Nem számít. Nem érdekes. Nem barátkozni akar. Nem akarja, hogy szeressék. Ő csak jönni akar. És jönni is fog! Nem lehet megállítani.
Az egyénnek arca van. Emberi arca. Mintegy közel hajol hozzánk. Szinte el sem tudjuk képzelni róla, hogy köveket fog dobálni, megtámadja a rendőröket, ellenáll – kidobják az ajtón, visszamászik az ablakon. Számára olyan természetes mindez. Elmondja, hiszen kérdezik. De… azt nem kérdezik, hogy miért. Mindez miért. Miért gondolja úgy, hogy ez természetes, jogszerű, mármint, hogy ő oda akar menni, ahova nem hívják, ahol ő csak gond és probléma. Ahol az ott élők esetleg nem akarnának közösködni vele. Ott (ahol él) rossz, amott (ahova menni akar) jó. Így gondolja. Ruhája viseltes, hiába, hosszú az út, kemények a körülmények. Még szerencse, hogy van pénze. Honnan van pénze?
Az egyes embernek arca van, akár rokonszenves is lehet. Valahogy mégis ekkor válik igazán félelmetessé az egész! Meglátjuk, hogy a tömeg egyénekből áll, s hogy ezeket az egyéneket valami olyan elszántság irányítja (eldöntendő, hogy csak belülről, vagy netán kívülről is!), ami „józan ésszel” már-már felfoghatatlan.
Egy Jean Raspail (1925–2020) nevű francia író 1973-ban írta meg a Szentek Tábora (Le Camp de Saints) című regényét, amelyben a harmadik világ hajóra száll és – gyakorlatilag minden ellenállás nélkül, sőt, a „megtámadottak” közreműködésével – elfoglalja Franciaországot (Európát). Utólag visszanézve ez a könyv minden idők talán legfélelmetesebb próféciája (mondani sem kell, hogy szerzője élete végéig vezekelt miatta, illetve vezeklésre kényszerült volna, ha nem viseli emelt fővel a legméltatlanabb támadásokat is). Napjaink valósága aztán sok írót kényszerített arra, hogy kiemelje fejét a homokból. A teljesség igénye nélkül: Behódolás (M. Houllebeck), Gerilla I-II. (L. Obertone), 2084 (B. Sansal). E könyvekben a csata – nem, nem csata, hanem háború! – eldőlt. A valóságban még folyik. Az érzéseim megosztásával azonban nem szeretném rontani az esélyeinket.
A valóságban vannak kerítések. De nem biztos, hogy a lelkekben is! És nem is könnyű, be kell látni. Mert „gyengít” bennünket a kultúránk, a hitünk – a megértés mások baja iránt, együttérzés, segítőkészség… mind-mind ott pislákol még bennünk. A kerítéseinkben bízunk. (A kerítés eddigi ellenzői közül is egyre többen fogják majd felhúzni!) Az acélnál azonban sokkal több kellene. És az talán hiányzik.
Nézz bele egy kerítésmászó arcába, és megérted!