Posted by Tamás Ervin
>A nagypolitikához – tudom – nem ér fel az agyam és a szívem se, de legfőképp a gyomrom. A boszorkánykonyhánál is jobban szeretem a Michelin csillagos éttermeket, bár a cech kifizetéséhez valószínűleg valamelyik boszorkánykonyhában kellene dolgoznom. Néha szörnyülködtem, de elfogadtam, hogy a diplomáciához szükséges a bikkfanyelv, és eleget írtam unalmas sorok közé a bátorságomat ahhoz, hogy folyton megütközzem rajta.
De akkor sem látom át azt a bohóckodást, mert hol van már a pávatánc, amit az újonnan a NATO-ba belépni akaró nemzetekkel játszik kormányunk, egyik napról a másikra hiteltelenítve nyilatkozatot, kormányfői ígéretet, minden átlátszó és hajánál fogva előrángatott trükkökkel, mint például a halált megvető bátorsággal Orbánnak váratlanul ellenszegülő Fidesz-frakció időhúzó és komikus tanulmányútja. Idézetekkel megalapozva a szemöldökráncolást, hogy ezek az északiak miket mondanak rólunk, miféle kritikát vágnak az ország fejéhez, holott csak a kormány politikájában találnak mások által is eléggé észlelt és hangosan sorolt kivetnivalót. Ki gondolja, hogy ezekkel a “tisztázó beszélgetésekkel” enyhül az ellenszenv, netán a vétóig is elmegyünk, s így csapásra nő a nemzetközi ázsiónk, s az USA sem kintornázik majd annyit? Ez lenne a csalafinta magyar finesz? Komolyan vehető egy ország, amelyik így akar mindent eldöntő tekegolyóvá válni a hatalmas bábuk között? Nem tudom, hogy a már említett boszorkánykonyhákban összeállították-e már az ügy részletesen pontos kronológiáját, de abban biztos vagyok, hogy annak ismeretében nem ezt a jelzőt használják külszolgálatok bizalmas partijain, vagy futárposták útján.
És nem érdekel, hogy ennek mi az ára, mekkora lesz majd a viszontszívesség volumene, vagy a kára. A politikai profit sokkal hosszabb távra szólhat, s ma már sikerült előítéletté növeszteni a megbízhatatlanságot, a követelődzéssel vegyes bokán rúgást, a sértett exhibicionizmust, amelyik azzal hülyíti polgárait, hogy mi különbek vagyunk, nem vagyunk se ki- se bejárói senkinek, az önállóság lassacskán bezártsággá válik, ami irtózatos veszélyekkel jár akkor is, ha azt hajtogatjuk és mímeljük, hogy nem leszünk a globális hatalmak játékszerei, mikor, mint a forró krumplit, dobál egyik kezéből a másikba a világ.
A napnál világosabb, hogy Orbánék ezzel a csárdással a török muzsikára lejtettek, némi orosz beütésekkel tűzdelt betétekkel. Bizonyára volt ebben logika, meg üzlet, de ezt a számot egy valamire való ország más koreográfiával hozza a nyilvánosság elé, mert ez olyan tempó, amellyel egyik diplomáciai tánc sem képes tapsot aratni. Csinálmány, ócska árú. Ilyen esetben egy államférfi még a kalandori attitűd alkalmazásával is óvatosabban bánik, mert a vabankot az első pillanattól fogva lap nélkül játssza az ország, mintegy szívességképp kedves barátjának, aki lehet, hogy májustól már csak barát marad, hatalom nélkül, mint annyian mások a magyarok előkelő protokoll-listáján. Erdogan indokai kézzel foghatók, a belpolitikai slamasztikában adunak tartotta előbb a két skandináv ország megzabolását, majd csak a svédekkel való partit, holott tudván-tudta, hogy a végtelenségig nem tehet nekik keresztbe. A bólintást azonban így el tudja adni talán hazájában. Kérdés, hogy ez elég lesz-e neki a választás napján? Ehhez és ilyen pancser módon társutasnak szegődni, ez valahogy nincs benne a Machiavelli-kódexben, de még a Fox News műsorvezetői a nálunk is nagy becsben tartott Tucker Carlsonnal egyetemben is csúnyát mondanának róla, ha azt hiszik, hogy nincs bekapcsolva a mikrofonjuk.
De nem tisztem belemennni különböző veszély-elemzésekbe, vagy a húzást dicsőítő szózatokba, a politikai korrektség tényleg kiveszőben, de azért a hatalmasok szavával élve: “Ez azért nem járja!” A tisztaszoba illúzióját fenntartani még a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb házaknál is illett, mert a háziak úgy érezték, már csak ezzel adhatnak maradék tartást a családnak. Bent a vitrinben törnek a poharak