Gyász

Mégis, sokszor úgy érezzük, vagy ha nem is olyan sokszor, de néha bizony megesik, hogy gyászolnunk kell. Szomorú képpel, könnybe lábadt szemmel. Egyesek zsebkendőt gyűrögetve, napszemüveggel palástolva fájdalmukat, mások férfias keménységet imitálva, leszegett fejjel, konok ábrázattal.

De halottat gyászolni nem valami produktív tevékenység. Az utókor, a túlélők hálátlanok, léhák. Egy-két nap alatt megfeledkeznek akár édes szülőanyjuk egykorvolt élénk személyéről is, és akkor még nem is említettük nemzetünk nagyjait, akiket többnyire már életük virágjában a pokolba kívántunk, legfeljebb most, hogy végre feldobták a talpukat, ezt a bűnös vágyat utólag talán szégyelljük kissé. Gyászunk nem vonatkozhat rájuk, ennyi már most is világos. De a többi gyász is, mint már említettem, képmutató, s még ha részben őszinte is, mindenképpen időleges, átmeneti, múló állapot. Holnap már könnyedén át fogunk lépni rajta.

Ahogyan én látom, talán csak egyetlen gyász lehet tartósan őszinte, fájdalmas és méltó: amit az élők, mindenekelőtt pedig saját magunk szomorú sorsa felett érzünk.

Az élőben ugyanis, akárhogy is nézzük, van ehhez elegendő matéria, melegség, energia, tartalom. Mivel még nem vált szakrálissá, érinthetetlenné, könnyebb is fogdosni, forgatni, akár közelebbről is megszemlélni: megítélni. Lehetünk vele kemények, de igazságtalanok, akár még szerethetnénk is, persze elsősorban akkor, ha ő mi magunk vagyunk.

És itt lép be gyászunkba végre az őszinteség. Mi saját magunkat gyászolhatjuk meg a legigazabban, a legmélyebben, ehhez aztán nem hogy nem kell meghalnunk, hanem egyenesen tilos is. Mert mihelyt ugye meghaltunk, attól a szent pillanattól kezdve nem hogy őszintén, de semmilyen formában nem leszünk képesek már gyászolni, vagy bármi mást csinálni, gondolni, érezni.

Gyászolom hát az élőket, ahogyan csak élő tud gyászolni egy másik őhozzá hasonló, esendő, földi lényt, akinek a napjai mind meg vannak számlálva. Halál fiai vagyunk mi már, születésünk pillanatától kezdve.

Második fejezet: a nekrológ.

Újságoknál, s egyéb tömegkommunikációs eszközök esetében is, mindennapos gyakorlat, hogy megrendelik valamelyik érdemdús, jó tollú kollégától az egyes neves halálraítéltek nekrológját, méghozzá idejekorán, vagyis amikor az illető még vígan fickándozik, alkoholba öli bánatát, összeszólalkozik a feleségével, a férjével, illetve szeretett kollégáival, összeférhetetlen szomszédaival. Talán még örömei is vannak, persze ne valami nagy dologra tessék itt gondolni, inkább csak olyasmire, hogy megjavul egy csöpögő csap, vagy hogy kivételesen nem áraszt magából szénmonoxidot a hatvanas évekből a nyakunkon maradt gázkonvektor.

Mi még bohó módon leszaladunk a trafikba (már persze ha lenne ma még trafik) egy utolsó doboz Marlboróért, reménykedve kitöltünk egy utolsó lottószelvényt, miközben drága kollégáink tegnap este már le is adták az ügyeletes szerkesztőnek a rólunk szóló nekrológot, miszerint pótolhatatlan veszteség, nagyszerű alkotótárs, példás férj és családapa/családanya, ígéretes tehetség ésatöbbi.

Ez is egy a múltból ránk maradt ósdi csökevény, hogy ezt a fontos, lényeges, és jelentős mértékű megfontoltságot, egyben bölcsességet is igényló nemes feladatot egy ilyen semmirekellő nímandra bízzák, aki még az anyánk nevét is rosszul, két vagy három hibával fogja leírni, arról nem is beszélve, hogy említésre méltó érdemeink közül éppen a legfontosabbakat, a legjelentősebbeket fogja kifelejteni. Nem csak azért, mert eleve féltékeny a sikereinkre, rosszabb esetben a kudarcainkra, hanem azért is, mert valójában fogalma sincs róla, hogy mi (vagyis jelenleg tárgyalt esetünkben én) milyen nagyszerűek, utolérhetetlenek, eredetiek és utánozhatatlanok, egyszeriek vagyunk, vagyis inkább voltunk, ha már úgyis nekrológról beszélünk.

Ki más, miféle felsőbben vagy rajtunk kívülebb álló tótumfaktum, entitás, orákulum lenne képes minket minálunk alaposabban, objektívebben és teljeskörűbben felmérni, bemutatni és értékelni, mint éppen mi magunk, akik mégiscsak magunkhoz legközelebb állónak mondhatjuk magunkat, s habár memóriánk ma már nem a régi, azért még így is mi tudjuk a legtöbbet magunkról, s még édesanyánk nevében is kevesebb hibát ejtünk, mint bárki más felelőtlen, trehány és tehetségtelen flótás.

Amondó vagyok tehát most, a nekrológok áradásának idején, hogy írja csak meg idejekorán mindenki a saját jól felfogott nekrológját, adja le szépen a megfelelő szerkesztőségekben, és semmiképpen se felejtse el felvenni érte a honoráriumot, hadd legyen meg legalább ez a kis öröme még itt a földi létben. Azt a kis pénzt előbb vagy utóbb úgyis mind el fogjuk mindenféle léhaságokra költeni.

Aztán pedig legyen nekünk könnyű a föld, jelentsen is ez bármit.