Posted by Tamás Ervin
>Kórházi miliőben van ideje az embernek hülyeségeken töprengeni. Ráadásul hosszan és kitartóan, hátha valami új is eszébe villan a hülyeségéről. Mindennek mindig a rossz oldalát látom, minden felesleges kérdés úgy vetődik föl bennem, ahogy az csak balul üthet ki nálam, mert hisztis vagyok, félős, nem bírom a fájdalmat és komplett forgatókönyv áll össze éjjelente a fejemben, miként nem viselem el majd azt, ami vár rám, mert minden ezen múlik.
És akkor eljön az idő, amikor késsel vágják el az “ajvékolást”, mert ott vagy, ők is, rájuk kell bíznod magad és ez megszüntet minden fennforgást, zsongást a fejedben. Fogalmad nincs, hogy fel-, vagy lefelé mész életed lépcsőin, de meglepődsz, hogy az egész műveleti sor, amit ez a sok segítő végez veled, nem is fáj annyira. Túljutsz az elsőn, a másodikon, a harmadikon, megkönnyebbülést, végtelen hálát érzel. Órák múlva azt is megtudod, hogy szervezeted is kitett magáért, semmi allergia, mellékhatások veszélyének sorát pöckölted le magadról. Még a végén büszke leszel, milyen stramm vagy. Talán.