Elektromos gitár plusz szovjethatalom egyenlő orbánizmus

Ízelítő Uj Péter heti hírleveléből

134.1.0.1. „Mert bizony Petőfi, semmi kétség, ha élne: légtornász volna.”
(Esterházy Péter: Petőfi, a légtornász; in: A kitömött hattyú – Magvető, 1988)

134.1.0.2. „We are Petőfi Zenei Tanács. We’re gonna kick your ass! One, two, three, four…”
(Kovács Ákos–Bognár Attila–Frenreisz Károly– Both Miklós–Ferenczi György–Gőz László–Németh Alajos–Tátrai Tibor–Nagy Feró–Müller Péter Sziámi: We are Petőfi Tanács)

134.1.1. Szegény Petőfink! Nem ölég, hogy az Alföld tengersík vidékin, Kiskőrösütt (cserebogár, sárga cserebogár) lenyelte a Orbán (bár oly vidám hajnal pirult az orrán), még egy kommunista bizottságot, egy igazi szovjetet is elneveztek róla. A rendszer parodisztikusan őszinte kulturális power move-ja, egyszersmind tophárom legkommunistább húzásának egyike (további helyezettek: az OMSZ vezetőinek sztálinista kinyírása, illetve a földrajzinév-bizottság móresre tanítása) a Petőfi Sándorról elnevezett zenei tanács (muzikálníj szovjet) megalakítása. A radikális humor (vagy mélykommunistaság) jegyében már a névnek sincs semmi értelme, mert ugyan mi tanácskozni való lehet a popzenén, illetve mit keres az egészben a lánglelkű költő, azon kívül, hogy börtönéből szabadult sas lelke.

És aztán a fekete (vörös; fekete-vörös) humor ne továbbja: sikerült belerángatni szegény öreg Nagy Ferót is. Jó, hát tudjuk, nem nagyon kelletett rángatni, ment ő örömest, mint a rendszer lelkes és szépen profitálgató rajongója.

De a többieknek is jól jön a nyugdíjkiegészítés, nyilván.

134.1.2. Tényleg, ahogy odaültek, legkomolyabbnak gondolt ruházatukban, legkomolyabbnak gondolt ábrázatukat magukra öltve, nem tud róluk nem eszembe jutni a Tűz van, babám! (lásd a komenistahangulat-videjót lejjebb), és akkor ők mostan TANÁCS, és tanácskoznak, megtanácskozzák a könnyűzenét, merre is rolljon az a rock, mintha a kultúrának ez a spec. kis szelete (SZUBkultúra!) nem arról szólt volna, amióta világ világ, amióta One, two, three o’clock, four o’clock, rock, hogy hát a gitárt ragadó fiatalok telibe szarták a mindenféle tanácsokat, bizottságokat, miegyebeket, és csak shake, rattle and roll, all night long, adott esetben a berendezés kárára is, ugye, és erre akár még a tanácsban komolykodó nyugdíjas zenészek is emlékezhetnének, hiszen egyikük-másikuk egykor emblematikus telibeszaró volt.

Persze a havi fix bevétel ebben a korban már rontja a memóriát.

134.1.3. A gömböc-orbánizmus pedig, így tizenikszedik évében, vegyük észre, szépen magába tömködte a művészvilág igen szép százalékát (azt nem mondom, hogy „a kultúrát”, mert annak ehhöz éppen semmi köze, sőt), ironikus módon éppen a legkádáristábbabb vágyakat-reményeket-életstratégiákat előcsalva és erősítve, mert azért a művészvilág szép százalékának (meglepő módon a könnyűzenészféléknek különösen) alapvetően mindig is az az erősen gulyáskommunistoid elképzelése volt a művészlétről, hogy az államnak őtet, mint zseniálist, kutya kötelessége eltartani, mi több, jól tartani, lesni minden szavát, adott esetben őróla szobrot szoborni (lehetőleg Szőke Gábor Miklóst!), cserébe azért, hogy a művész időnként, kisfröccse mellől föl-fölpillantva hullatni méltóztatik keblének mennyei mannáját.

Most akkor eltartja.

Panasz nem lehet.

Nincs is.

Szovjet van.

A hírlevélre itt lehet előfizetni: <tamogatas@444.hu>