Bandi

Odze György

>Nagyon szerettem. Nem apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi, gyerekkoromtól valamiért így szoktuk meg, így volt természetes. Minden ismerősömnél apa volt és anya, nálunk Bandi, Manci és Gyuri. Egy családban mindenkinek van neve. Sokat utazott, és én nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Ha repülőgéppel jött haza, akkor csak Manci ment ki elé Ferihegyre, de ha vonattal, a Keletibe, akkor én is mentem. Az a nap volt a legfontosabb, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem jön előbb, nyugtatott meg Manci, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk, de én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Alig vártam, hogy induljunk, Manci azonban aprólékosan készülődött, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen, mondta. Én ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá. Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de Manci még a kirakatoknál is megállt, amiket pedig már ezerszer látott.

Szerettem a pályaudvarokat. A Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam Manci kezét és verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha nem jön haza? Palcsák, a házmester egyszer azt mondta Mancinak, meglátja, a férje egyszercsak nem jön majd haza. Sokan nem jönnek haza manapság. Ott állt, a folyosón, villanyt szerelt a lépcsőházban, akkor mondta. Nem is értettem. Van ilyen, hogy egy apa nem jön haza? Palcsák csak ingatta a fejét, ő megmondta, amit megmondott. Sokat gondoltam Bandira, amikor külföldön volt. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit csinál. Ausztria. Oda sokat utazott. Mi lehet Ausztriában, amiért oda kell utazni? Kerestem a térképen, itt van, Magyarország mellett. Bécs. Wien.  Milyen nyelven beszélnek Ausztriában? Nincs osztrák nyelv, mondta nekem valaki. Akkor meg hogy beszélnek? Nyelvében él a haza. Az osztrákok németül beszélnek, abban élnek. De mit csinál ott apa? Szállodában lakik, azt tudtam, a Hotel Post-ban, küldött róla képeslapot, gyakran nézegettem, ott volt az íróasztalomon. A Práter, arról is volt képeslapom. De mit csinál azon kívül? Egyszer megmutatta az útlevelét. A Magyar Népköztársaság állampolgára. Az oldalak tele voltak pecsétekkel. Ezek vízumok, mutatta.

És akkor megjelent a távolban, piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Manci rám szólt, hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem volna azonnal felfedezni, Manci is őt kereste, de én láttam meg előbb. Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját, én pedig a nyakába borultam. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé. Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a műszerfalat, mert az nagy élmény volt, pláne, ha Volga volt a taxi, ők ketten hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte, hogy merre járt az elvtárs, Bandi pedig azt felelte, hogy Salzburgban. Szóval mégsem Bécs, gondoltam csalódottan. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Bandi a nappali közepén kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs, Mancinak kölni. Hiába, a nyugat, az nyugat, mondta Manci. Nekem játékautó, majd holnap játszol vele, most aludjál, mert holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva. Beszívtam az illatát. Hazaérkezett.

Harminc éves voltam, ő hatvan,  amikor otthon rosszul lett. Másnap a Kútvölgyiben a főorvos behívott magához az irodájába és természetes egyszerűséggel csak annyit mondott, egy hónapja van hátra. Ez a dolog elhatalmasodott. Nehéz az ilyesmit felfogni. Majdnem lehetetlen, mégis fel kell fogni, mert van ilyen betegség, és azt is fel kell fogni, hogy nem tudnak rajta segíteni. Ültem a folyosón, a kórterem előtt, néztem, ahogy komoly arccal jönnek-mennek az orvosok, és ezek a szavak voltak a fejemben. Nem tudnak segíteni.  Nem mondtuk meg apának, sem én, sem az orvosok, azt mondtuk, kivizsgálás, és ha jobban lesz, majd hazajöhet, néha még egy-egy hamis mosollyal biztatták is, de én úgy éreztem, hogy tudja és az életben való természetes hit helyett ő már a halálnak való megadást választotta. Minden nap meglátogattam, ültem az ágyánál, ezek a látogatások minden értelem és hit nélküliek voltak, csak azért mentem, hogy lássam, amíg életben van, mert lesz majd egy nap, amikor már nem fogom látni. Már nem is beszélgettünk, csak ültem. Vidámkodtam, meg régi, közös történeteket meséltem meccsekről meg gombfociról, de közben éreztem, hogy felesleges vidámkodni és ezt ő pontosan tudja. Nem is akarta, hogy látogassam, mert nem szerette, ha betegnek látom. Az éjjeliszekrényén az órája, amit már nem nézett, mert az időnek nem volt jelentősége, egy kis, tranzisztoros rádió, amit már nem hallgatott,  mert már a híreknek sem volt jelentőségük. Otthagyott ebéd, kávéscsésze. Szobatársa is csendben feküdt, őt nem látogatta senki, én köszöntem neki, ő visszaköszönt, amikor eljöttem, jobbulást kívántam neki, pedig tudtam, hogy nem lesz jobbulása.

Bandi szerette, hogy író vagyok, sokat beszélgettünk tehetségről és kitartásról, szerencsés korban éltem, nincs háború, nem kell félnem, amiért zsidó vagyok. Harminc éves voltam, tudtam, hogy nem vagyok zseni, alapvetően közepes képességeimmel igyekeztem jól együtt élni. Akkor már egyedül laktam, volt egy kis lakásom a Mártonhegyi úton, néha meglátogatott, csak úgy, kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszék, cigarettáztunk, ha szereztem Lucky Strike-ot, a régi kedvencét, akkor azt szívtuk. Apával mindig lehetett beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája. Soha nem panaszkodott, úgy gondolta, hogy végül is szerencsés volt, az élet sok mindent megadott neki, mindig azt mondta, nem kell örökké mérlegelni jó és rossz között. Megöregedett, és tudta, hogy most már sok jót nem hoz neki az élet. Néztem őt a kórházi ágyon. Már alig volt élet benne. Tudtam, hogy már soha többé nem fogunk beszélgetni. Néha még eszébe jutott valami, összefüggéstelenül kérdezett ezt-azt, de már nem hallotta a választ. Aztán egyszer csak felém fordult. Tisztán beszélt, mint régen.
-Most már csak várunk, jó?
Igen, feleltem.

Címkép: Bandi, 1958