Posted by Szörnyülködünk, hogy már megint, már megint kilógunk a sorból, megint Magyarország próbál akadályozni egy folyamatot, és nem vesszük észre, hogy Orbán Viktor ebben érzi jól magát. Abban érzi jól magát, ha tengelyt akaszthat, ha konfliktust teremt – persze nem akkorát, amely elsodorhatja őt is –, ha róla beszélnek.
Tudjuk, tudtuk, látjuk, láttuk: a magyar miniszterelnök többre vágyik, mindig is többre vágyott. Akkor is, amikor sima egyetemistaként, még a puha pártállam idején, ellenálló csoportot szervezett, akkor is, amikor immár parlamenti képviselőként egy pénzügyileg megalapozott – értsd: gazdag – csoporttá próbálta erősíteni a hajdani gárdát, és akkor is, amikor már kormányfői álmokat szövögetett. Pontosan felmérte, hogy az a térfél, ahol ő a meccset elkezdte – a liberálisok feliratú mezben – nem kínál neki gólörömet, hát átállt a másik ideológiai oldalra, kitúrva onnan az éppen ott focizókat.
És nincs ez másként immár sokszoros magyar vezetőként sem: többre vágyik. Világpolitikai tényezőként rajzolja fel magát, és ennek megfelelően alakítja ki lépéseit. Nem elég számára, hogy hazánk biztos, de végső soron marginális tagja legyen az európai, és az atlanti szövetségnek. Olyan potenciált akar kialakítani, amely odaülteti őt a nagyok asztalához, amelyben tényleg és valóságosan próbál nagyobb lenni, mint amilyennek néznek bennünket.
Sokan hajlamosak mindezt zsarolásnak nevezni. Mert hát a karaván nem tud haladni, ha az egyik tagja megakasztja. Muszáj vele megegyezni, olykor engedni neki, vagy elnézni a különutasságát. És Orbán erre játszik; így válik a világpolitika meghatározó szereplőjévé. Persze vannak itt azért megfejtendő dolgok, feltárandó részletek, például, hogy mi a magyarázata Putyin kiszolgálásának, Erdogan ölelésének, a kínai kommunisták hódolatának, ám ha ezeket a kérdőjeleket beállítjuk az alapvető szándék – világpolitikus! – elérésének eszközeiként, akkor már nem is kell keresnünk, sem bankszámlákat, sem egyéb háttéralkukat.
Ne szörnyülködjünk tehát, hogy most már megint: nem elég az EU kiélesedő háborúja a magyar kormány ellen, avagy Orbán háborúja az EU ellen, nem elég az Erasmus ügy, a levegőben lógó uniós pénzek, most még a NATO és Svédország is. Ne szörnyülködjünk azon, hogy az összes régi barát elfordul tőlünk – nem mondom, hogy undorodik, az undor inkább sokszor maga a politika, a maga érthetetlen fordulataival –, nem szeretnek már bennünket sem a lengyelek, sem a finnek – inkább vegyük tudomásul, hogy egy magát folyamatosan magasra pozicionáló miniszterelnökünk van.
Mondanám persze, hogy ne vegyük tudomásul, de hát tizenhárom éve ezt tesszük. Nincs az a lépése, cselekedete, amely a szörnyülködésnél többet váltana ki belőlünk. Aktuálisan ugye azon, hogy megint egy fura gesztus Erdogannak, egy lépés a svédek utálata felé. De mit számít nekünk, hogy mit gondolnak rólunk a svédek. Először is: mi magyarok vagyunk. Másodszor: több tiszteletet. Harmadszor: adják már oda az EU-s pénzeket… Hogy a kettőnek – NATO, EU – nincs köze egymáshoz? Dehogynem: minden mindennel összefügg.
Ez kérem nem zsarolás, csak egy lehetőség megjátszása. Eddig mindig bejött. Új kifejezést kell megtanulnunk, miszerint a szerencse nem forgandó. Orbánnál – ezt tizenhárom éve bizonyítja – biztosan nem az. Mint ahogy a mi balszerencsénk sem.
Hírklikk