Posted by (Nem állom meg szó nélkül: a fejlett országok közül – egy közelmúltban készült OECD felmérés szerint – egyedül nálunk csökkent a jóléti kiadások GDP-hez viszonyított aránya az elmúlt 15 évben. De nézzük a részleteket. A különböző szociális támogatások alapjául szolgáló nyugdíjminimum 2008 óta 28500 forint, a legelesettebb családoknak valami kiszámítható bevételt jelentő családi pótlék egy gyerek után – tizenöt éve változatlanul – 12500 forint, a GYES pedig ez idő óta nettó 25650 forint. Az egyetlen, aminek összege változott: a rendszeres szociális segély, amelyet a második Orbán kormány első intézkedései egyikeként vagy hatezer forinttal – 22800 forintra – csökkentett, és 2015-ben átkeresztelt foglalkoztatást helyettesítő támogatássá. De ekkor azért még – objektív kritériumok alapján – alanyi jogon az állami büdzséből járt. Ez évtől az önkormányzatok nyújtják, saját belátásuk szerint szűkre szabott büdzséjből – ha telik. Mert a mi egyáltalán nem rasszista kormányunknak nincs semmilyen felmérésre szüksége ahhoz, hogy tudja mi váltja ki a társadalom stabilabb egzisztenciájú csoportjainak rokonszenvét, önti betonba hatalmát. – H. Sz.)
>Katona Hajnalka G7
>Amerikában a hasonló országokhoz képest jóval alacsonyabbak az állam szociális kiadásai. Ennek több oka van, ezek közül az egyiket vizsgálták meg részletesebben Jesper Akesson és szerzőtársai. Arra voltak kíváncsiak, hogy szerepet játszik-e a rasszizmus az amerikaiak vagyoni újraelosztáshoz való viszonyában. A szerzők kísérlet segítségével vizsgálták meg, hogy mit gondolnak a résztvevők, a szociális támogatások mekkora százalékban kerülnek afroamerikai állampolgárokhoz. A feltevésük az volt, hogy az átlag amerikai nagyon felülbecsüli a feketék arányát a támogatásban részesülők között.
A másik, fontosabb kérdésük pedig az volt, hogy vajon kevésbé támogatják-e a fehér amerikaiak a jóléti kiadásokat, ha azt gondolják, hogy arányaiban több fekete részesül ezekben. Ezt úgy vizsgálták a kísérleten belül, hogy véletlenszerűen vagy a valóságnál nagyobb, vagy kisebb arányt mutattak a résztvevőknek, és utána megkérdezték, hogy támogatnák-e a vagyoni újraelosztást. A kontrollcsoportnak nem mutattak semmilyen arányt. Az eredmények egyrészt azt mutatják, hogy rassztól függetlenül mindenki felülbecsüli, hogy arányaiban mennyi afroamerikai részesül szociális támogatásban. Átlagosan a résztvevők azt tippelték, hogy a támogatásban részesülők 37 százaléka fekete, míg a valóságban ez mindössze 21 százalék.
Amikor azt vizsgálták, hogy vajon hatással van-e a feketék aránya arra, hogy mennyire támogatják a résztvevők a jóléti kiadásokat, akkor arra jutottak, hogy elég erős kapcsolat van a kettő között. Egy százalékpontnyi emelkedés a feltételezett arányban 0,7 százalékponttal növelte annak valószínűségét, hogy valaki jóléti kiadást ellenző legyen.
Ez azt jelenti, hogy a fehér amerikaiak annál kevésbé támogatják az állam jóléti kiadásait, minél inkább azt gondolják, hogy ebből nagyobb arányban részesülnek a feketék.
Ráadásul az is kiderült, hogy jóval felülbecsülik ezt az arányt, úgyhogy a valóságban még annál is kevésbé támogatják, mint ha ismernék a támogatásban részesülők valós megoszlását. A szerzők szerint így mindenképpen foglalkozni kell azzal, hogy a lakosság tisztában legyen a pontos arányokkal. Azonban arra is vigyázni kell, hogy eredményeik szerint már a rassz felemlegetése is erősíti az állami támogatások ellenzését. Így összességében további kutatásokra van szükség, hogy kiderüljön, hogyan lehet jól megközelíteni ezt az érzékeny kérdést, és úgy tájékoztatni az amerikai társadalmat, hogy közben ne keltsenek bennük még inkább ellenérzést a jóléti támogatásokkal kapcsolatban.