Búcsú

Szabó Brigi

>Amikor általános iskolában először komolyan megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, azt mondtam, újságíró. Hogy honnan vettem, nem tudom, Csengerben nem sok újságíróval találkoztam, és nem is sok újságot olvastam a Kelet-Magyarországon kívül. Amikor gimnáziumban dönteni kellett, merre tovább, nem volt kérdés, az újságírást semmi sem üthette ki az első helyről.

Így aztán az egyetemmel párhuzamosan először a Népszava gyakornoka, majd munkatársa lettem, s mire lediplomáztam, már a Népszabadság gazdasági újságírója voltam. Ez így is maradt 15 éven át, miközben voltam újságíró, rovatszerkesztő, online szerkesztő, lapszerkesztő. Amikor az újsághoz kerültem, az volt a szlogen, hogy egymillióan olvassák, amikor eljöttem, már csak 60 ezren, mostanra meg már csak emlék. A NER zsoldosai egyik napról a másikra eltörölték a színről.

A 168 Óra következett. Még 27 évvel ezelőtt, amikor gyakornoki helyet kellett választani, felajánlották, hát elmentem, megnéztem a 168 Órát, de azonnal láttam, hogy a semmi szakmai tudásommal, kezdőként, az nem pálya. 2016-ban viszont már az volt. Amíg ki nem húzta alólunk megint egy „felsőbb akarat“. Ma a 168 Óra már nyomokban sem tartalmaz 168 Órát.

És akkor álmodtunk egy nagyot a barátokkal, létrehoztuk a Jelen hetilapot. Azt gondoltam, ha már nagyon öreg leszek, és üldögélek a kertben, és arra gondolok, hogy most nagyon írnék egy cikket, akkor csak szólnom kell, hogy küldöm, és a majdani főszerkesztő örül neki, merthát mégiscsak az írta, aki az első szám létrehozásában is benne volt. Egy azok közül, akik megadták az alaphangot.

Tudtam, a Jelen lesz az utolsó szerkesztőség, amelynek tagja vagyok. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire korán jön ez a lezárás.

Örökké újságíró maradok, de itt és most befejeztem az újságírást.

Sok oka van, de a legfőbb oka az, hogy eleget küzdöttem, elfáradtam a szélmalomharcban. Elfáradtam abban, hogy a hatalom minden eszközzel azon van, hogy ellehetetlenítse a tiszta hangokat. Elfáradtam abban, hogy egy olyan szakmám van, amit anyagilag annyira sem becsülnek meg, mint egy szakmunkást, hogy 2012 óta nem nőtt a bérem. Elfáradtam abban, hogy olyan országban élek, ahol az emberek sokaságában dúl az érdektelenség, a felszínesség, gondolkodni is lusták, nemhogy átlátni mibe egyeznek bele, amikor nem mennek el szavazni és nem tudnak kiállni maguk mellett. Elfáradtam abban, hogy ebben az országban nincs annyi akarat és bátorság a vállalati szférában, hogy összefogjanak és anyagi erőt adjanak azoknak a szerkesztőségeknek, újságíróknak, akik fáradhatatlanul végzik a munkájukat, utolsó erejeükkel is a hatalom kontrollja, a valóság bemutatója akarnak lenni. Hogy az ellenzék annyira magával van elfoglalva, hogy képtelen felmérni, az erős sajtó az ő érdeke is. Néha dob egy kis csontot ide-oda, de azt elnyeli a mindennapi fennmaradásért küzdés fekete lyuka.

Szóval én megyek. Az életemből 27 évet napi szinten az újságírással töltöttem. Volt minden, de tényleg. A meggyilkolt tulajdonostól kezdve, az ikertornyok ledöntésén át a törvénymódosításokat eredményező cikkeken keresztül, a sok fantasztikus interjúalany, a lapzárták izgalma, a világ beutazása, a hajnai munkába menés, az éjszakába nyúló lapszerkesztés, a lap utolsó pillanatban nyomdába küldése, a nagy beszélgetések a barátokká lett kollégákkal, a tisztánlátás képességének megszerzése, meg maga az életérzés, hogy újságíró vagyok. Bárkit bármikor felhívhatok, bárhova bejuthatok, bármit megkérdezhetek. Mert ez a dolgom.

Ez volt. Mára kiürült. Sokan, sokféle módon, de elvették tőlem a dolgomat.

Rengeteg gondolat, energia, idő, szándék van a számlán, amit egyre inkább úgy látok, hogy soha senki nem tud már kiegyenlíteni. Új életet kezdek hát, és semmit sem bánok az eddigiből.

Nem azt mondom, hogy ha valaki felhív és pont azt szeretné, hogy pont én írjam meg pont azzal az emberrel az interjút, akkor nemet mondok, de tartozni már nem akarok senkihez és nem engedem, hogy az életem nagy részét a reménytelenség töltse ki.

Tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik továbbra is viszik a fáklyát és köszönöm mindenkinek aki segítette a munkám lehető legjobb végzését. Én megtettem amit meg tudtam tenni. Annál többet nem tehetek.

Nézem a Jelen hetilap példányait, mert mindegyik megvan. Komoly munka, rengeteg cikk, rengeteg címlap.

Nahát, az első számban az én cikkem volt a címlapon, és az utolsóban is, amibe még írtam!

Így kerek…