Bagarja tenyere

– Úgy tudjuk, hogy ön, Mr. Bagarja, a béke barátja.

– Igen, kérem, az vagyok. A béke! Nekem a béke mindennél fontosabb. Békével kelek, békével fekszem. És napközben is csakis a béke! Mondta is a plébános úr, hogy Bagarja, maga mintegy megtestesíti a békét ebben a békétlen világban. És hogy ha nem volnék (de vagyok, szerencsére!), akkor ki kéne találni.

– Igen. Így tudja mindenki. Mégis! Hogy van az, hogy – már elnézést, amiért ezzel hozakodunk elő, de hát – azt hallottuk: a minapában is kedves neje őnagysága, Mrs. Bagarja némi inzultusnak volt kitéve ön által. Pontosabban a tenyere által. Hogy ugyanis példás alakban kis orcájára talált ütni. Netán.

– Ez így nem igaz! Mármint tény, hogy ütni ütöttem, de hogy kis orcája volna, azt kénytelen vagyok tagadni. Ugyanis éppenséggel akkora pofája van annak a hárpiának, hogy csak az nem jön ki a béketűrésből, aki még nálam is sokkal, de sokkal béketűrőbb ember. Pedig én, mint ön is találóan megemlítette, messze földön a legbékésebb ember vagyok, aki él-hal a békéért.

– Szétválasztja a verekedő feleket! Felszólítja a szembenállókat, hogy nyomban szüntessék meg a békétlenséget…

– Nyomban! Ebből nem engedek. Nekem ne jöjjenek azzal, hogy majd holnap, vagy öt perc múlva! Minden békétlenséget azonnal meg kell szüntetni! Megszüntetni! Ha már nem lehetett megelőzni!

– Ön hisz a jó szóban, ha jól értettük. És a kellően erélyes fellépésben. Amihez, ugye, némi tekintély is elkél?

– Tekintély nélkül nem megy! Nem mondom, ez nem történik egyik napról a másikra. Idő kell, amíg az emberek rájönnek arra, hogy ki az igazi tekintély közöttük. De akkor már nem is nyitnak vitát e kérdés felett. Múltkor is (csak hogy egy példát mondjak), múltkor összevitatkozott két koma az ivóban az új, pedagógusminősítési szabályozásról, és már-már előkerült volna a bicska, amikor egyikük felemelte a kezét, de nem azért, hogy üssön, noha az régi igazság errefelé, hogy aki először üt, az kétszer üt… Szóval, felemeli a kezét és azt mondja: várjunk csak, hátrább az agrártámogatásokkal, kérdezzük meg előbb Bagarját. Nem a serifet említette, nem a plébános urat (dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!), de még csak a Kereskedelmi és Iparkamarát sem! Nem. Bagarja! Mert tudta, hogy ahol felüti fejét a békétlenség, ott csakis Bagarja segíthet. Nem mondom, fárasztó. De bele kell törődni. Ez van, ha az ember a békesség mindenkori megőrzésére teszi fel az életét. Mintegy másoknak adva élte fonnyadó virágát…

– De a felesége…

– Ugyan! Örüljön, hogy csak annyit kapott a redves pofájára! Mondtam neki éppen eleget: fogja be! Mert, ugye, jobb békesség.

– Most már csak azt kell megkérdeznünk, hogy miért ütötte le bézból-ütővel a falu csordását, csak azért, mert az egyik tehene betévedt Lőr Jakab rétjére?

– Először is, nem bézból-ütő volt, mert azt mifelénk egyáltalán nem is ismerik. Méta! Mi métázni szokunk. És igen, egy csordásnak ügyelnie kellene arra, hogy ne károsítsa meg mások tulajdonát. Különben is… Jakab az én békebeli jó barátom!

(Archív felvételünk pillanatkép Fülig Jimmy – ki is szintén a Béke Nagy Barátja – mozgalmas életéből. Hommage à Korcsmáros Pál.)