Posted by Simkó János
>Az összeorbánozott ünnepi díjesőről jutott eszembe, hogy él bennem egy igazi Táncsics-díjas,
Bodor Pál (Diurnus), halálának évfordulója volt három napja… Hat éve így köszöntem el
tőle…
„Szia Pali bácsi!” – mondtam neki utoljára. Tolószékben ült és ebédjére várt Donáth Laci
óbudai Gaudiopolis Szeretetotthonában. Úgy volt, hogy egy szobában lesznek apámmal, már
előre vizionáltam a szellemes csörtéket, de aztán Apunak mehetnéke volt anyám után,
sietősen távozott a túlvilágra. Pali még megismert, de beszélgetni már nem tudtunk, alig
mozgott a szája. A szeme azonban épp úgy égett, mint bármikor, amikor találkoztunk.
Halvány mosoly volt a csontsovány arcán, és nem akarta elengedi a kezemet. Tudom, bárkiét
szorította volna, megértettem, ezek a kapaszkodás utolsó hetei voltak. De jó, hogy szorította
az enyémet is. Egy 2005-ös májusi jegyzetével búcsúzok tőle. Szia Pali bácsi!
FÜTYÜL A HÁZ
Valami zeng, fülsértő, magas, furcsa-egyetlen hangon furulyázik, változatlanul, cifrázás
nélkül, simán. A hang rám ragad, mágneses hang – ha kimenekülök a kertbe, az utcára, a tó
partjára, velem jön a kísértete. Mint holmi akusztikai hallucináció.
Borzadva belegondolok: mi lesz, ha ezután örökké sípol? Tán az agyamban. Az
idegrendszeremben. Vajon szép lassan meghülyülök egészen? Ez a szférák szörnyű zenéje,
sípszava? Vagy csak a vízvezeték.
Valahol elromlott, kirojtosodott, becsípődött egy tömítőgyűrű. Ha bőr, ha gumi, mindegy.
Most úgy szolgál, mint klarinéten a nád. Rezeg, és bőg.
Sráckoromban, ha észrevettem, hogy ereszt a bicikli abroncsa (sosem neveztük abroncsnak
akkoriban, csak egyszerűen guminak) – és a „külsőn” semmi szög, üvegcserép nem mutatta,
hogy hol sérült meg – leszedtem a belsőt, felfújtam a kézi pumpával (sose mondtuk: kézi
pumpa – hiszen másfélét sosem láttunk) és bedugtam, részenként, körben haladva rajta, a
vizes lavórba, vagy ha kéznél volt, a kis mosóteknőbe a temesvári Hattyú utca (Romulus) 10
alatt, ahol akkor laktunk. Csakis így lehetett kideríteni, hogy hol „lélegzik” a belső.
(Valamivel még bonyolultabb volt ezt követően a foltozás, ragasztás.)
Sejtem, hogy hol, melyik csapnál mondott csődöt és dalol a tömítés, de nem dughatom
lavórba a házat.
Néha az egész országot kellene részenként megvizsgálni: hol ereszt? Nem merek politizálni,
mert most csak ártanék vele, mert megvallanám viszonylagos elfogultságomat – de úgy
érzem, a száz lépés elvezet bennünket sok-sok hibás tömítéshez. Persze, nehezebb lesz, mint a
vízcsap javítása. Mert van, akinek szépen szól, fülemüle-szépen szól ez a pokoli hang, az
eresztő szelep sípszava: oly szépen cseng, mint az aranytallér. S aki ezt a füttyszót kedveli, az
rejtegeti, takargatja a hang forrását.
Nekem ehhez a zenéhez botfülem van. De valakiknek a nótáját azért valóban el kellene már
húzni.