Indiai mozi

Molnár Mari
Lisszabon

Tavaly februárban „asszongya” a zember, hogy menjünk moziba. Hát, engem erre sose kell kapacitálni, úgyhogy befoglalta a jegyeket, magyarázott előtte valami Raja-whatever-ről, meg a fene se tudja, miről, mondom, oke, Hello Kitty elvisz, ha tudok parkolni, királyság. De ugye ez kedden lesz, és mint azt már három év alatt megtanultam, legalabb 3 órás a film. Sebaj, reggel nyolckor megint bezuhanok a desk-be, comme il faut, majdcsak lesz valahogy. De a művészet oltárán ugyi! De lehet parkolni! A belvárosban, királyság. Este kilenckor kezdődött a movie, leparkolok, Istencsászárság, még ebben az időben is. A Campo Pequeno régebben a bikaviadalokra volt kitalálva, most már régóta csak kultúrális eseményeknek ad otthont. Hat hónapos terhesen imbolyogtam a lelátón (vicc, mert ugye nevezzük inkább kakasülőnek), Paco de Lucia koncerten.
Na, ahogy feljöttünk a lifttel, már tudtam, hol vagyok, de azt nem tudtam, hogy van itt egy bevásárlóközpont. Az én drága művésztársaim, akikkel napi 6 órát töltök el a telefonban, még jó, hogy csak a hangomat ismerik, az meg „takarható”, ott álltak libasorban (mint Ludmilla). Nézek, kopogok a magassarkú csizmában, 95 százalékuk fiú, nem kifejezetten férfi. Szintén
95 százalékuk indiai, a többi nepáli, bangladesi és pakisztáni is a sorban. Az indiaiak túlnyomó része Punjab-i. Turbános kevés van, de rájuk nézek, látom a hajviseletet, hárman, négyen együtt karattyolnak pundjabiul, rám néznek, ki lehetek: ellenőr? Esetleg eltévedt turista? Nem baj, el vannak foglalva, izgulnak. Végre láthatják „A” filmet. Megyünk előre, beülünk. Nincs se reklám, se semmi. Elsötétül a nézőtér. Azt se tudtam, mint nézünk meg, csak látom: RRR. A közönség elkezd fütyülni, tapsolni, kiabálni. Nem értem, mi van, hiszen még csak három
betűt láttunk, de mi a pendej van? Ez a forgalmazó, vagy valami kódolt üzenet?

Elkezdődik a film, jönnek a szereplők felsorolva, hajrá. Minden egyes név után füttykoncert, Amit csak ráteszi a karomra a kezét, ne ijedj meg, ez Indiában így szokás. Oké, csak most Lisszabonban vagyunk, de okéság, élvezem a showt. Elkezdődik. A film hindiul van, már arra sem emlékszem, hogy le volt -e szinkronizálva, mert beszív a látvány magába. A cím RRR
fölött ott van a rendező neve, csak most voltam képes megjegyezni, S.S. Rajamouli, sikítás, füttykoncert, üdvrivalgás. Odaszólok Amitnak: –
Bollywood Lissziben? Közben az örjöngő punjabiakat túlüvőlti bele a fülembe.
– Nem drága, ennek semmi köze Bombayhez meg Bollywoodhoz, ez eredetileg lent délen készült, nem is hindiűl, utána kellett
leszinkronizálni, hogy a (figyelem, kigugliztam, eljáulok: 1,428,627,663 (!) fős országban megértsék a filmet.
Mert a film eredetileg lent készült, Telangana „vármegyében” (elhatárolódom magamtól), közel 35 millióan lakják a megyét. Ott ugyanis telugu nyelven beszélnek, amit ők jól, de a 1,4
milliárdból kivont 35 millió fennmaradó része egyáltalán nem érti. Ezért kellett az utószinkron. Aha.

Elindul a film. Pici lány énekel, a fehér tésasszony kezére rajzolja a henna tetoválást, lélegzet megakad, lehellet megszökik: kiderül, hogy a festésért cserébe odadobott rúpia nem a munkáért járt fizetség, hanem a kisleány váltságdíja. Elviszik, elrabolják, édesanya pedig hiába veti magát a kocsi elé, hogy megakadályozza mindezt, lecsapják, mint a taxiórát. De, előtte még kapunk egy kis leckét az angol mentalitásból (most csak így fejből) –
Katona, vegye figyelembe, mennyibe került egy ilyen angol golyót elkészíteni és idehozni, tényleg érdemes egy ilyen semmirekellő, mihaszna asszonynépre fecsérelni? Legyen kreatív, használja az eszét! – mondja a nemes angol vezír, és tényleg, a bunkósbottal is éppen tökéletesen le lehet csapni az idesanyát.

Meg is történik, én el is takarom az arcom, Amit csak csóválja a fejét, papírzacskó vagyok. Közben felmennek a főméltóságú tekintetes nagyságos nagyúrhoz, alázatért esdezve, de nincs kegyelem: a gyerökleány marad. A túsztárgyaló finoman megjegyzi: nem eszik olyan forrón a kását, mert a kislánynak van családja, köztük testvére is, aki védelmezni fogja őt. Egészen konkrétan MINDENT meg fog tenni a kiszabadításáért. Csak, hogy tudd. És akit senki, még egy hús-vér tigris se tud megállítani. Aha, megvan a nagy konfliktus.

Újabb szál jön tehát, NTR, alias Nandamuri Taraka Rama Rao Jr. harcol a tigrissel, noha eredetileg farkasra mentek volna, végül sikerül elejtenie a nagyvadat. Valójában ő lesz a tigrincs. Megint egy újabb snitt, a másik főszereplőt, Ram Charant is bemutatják, nos, ő lesz az, akinek le kell vadásznia a tigrist. Emlékszem, amikor Amitnak megmutattam, hogy
ebben a csöppnyi országban, called: Hungary, you know, hungry Hungarian – nézzük a dimenziókat, New Delhi, India fővárosa 20 millió lakosú – több ezer ember várta Kabir Bedit, alias Sandokant, aki a Skála Metró parkolójában egy kölyöktingrincset szorongatva hálálkodott a rajongóknak.

Nagyjából ez a bevezetés. És akkor… Elkezdődik a film. Nem akarom lelőni a poént, kétszer néztem meg moziban, amint kijöttünk, másnap megbeszéltük, jövő kedden újrázunk. Annyira sok volt az információ és annyira egyszerű az üzenet, hogy még egyszer a moziban (teltház szintén), természetesen kedden, újra megnéztük. Aztán idehaza is, mire kimazsoláztuk. A harmadik alkalomra már kezdtem sejteni, hogy az a szimpatikus királyfi, na az nem lesz negatív szereplő, hanem talán hőssé válik. Rajamouli elégette az összes létező pénztét erre a filmre. Szokása a pénzégetés, előző filmje is elképesztőeb drága volt, de ez kérem tisztelettel: 72 millió dollárt dobott a tűzbe. Azért ez már gombócból is sok, annak érdekében, hogy a két indiai szabadságharcost, Alluri Siratama Raju (Charan) és Komaram Bheem (NTR) igaz barátságát megzenésítse.

Egy komplett Kalevalát épített fel, nomen est omen alapon Charan Alluri idővel Ráma Isten megtesztesítője, Bheemet pedig a nagymedvének könyveljük el, akik a maguk módján a brit uralkodó ellen konspirálnak, szervezkednek. Figyelem: összefognak! Mondom, a harmadik filmnézés után fogtam fel, hogy a csinosabbik fiú, a Ráma, na ő mindent szabadságharcosdiból játsza. Elfoglalt az izgulás, mert volt ott minden, kistestvér, nő, harc. Eredetileg 2020 július végére tervezték a bemutatót, dehát volt itt ez a zizé, a vírus, ja, a Bikavérus. Amúgy rögtön az elején behozta a kiadást, megérte a pénzégetést.

A történet azért is felkavaró, mert látjuk Beem áldozatvállaló cselekedetét, s később ez rosszul jön össze. Van benne szerelmi szál, mindkét fiúnak a választott királylány, és közben észrevesszük, hogy itt konkrétan háborús helyzet van, ahol a két ifjú a függetlenségért harcol. Előszőr együtt, majd egymás ellen, végül végérvényesen együtt. Akár az életük árán is.
Nem lövöm le a poént, de olyan volt a film, mint a Révay-lexikon olvasótermi példányát kaptuk volna kölcsönbe, 3 órára. Amit is megmondta: majd megkapja a legjobb zene díját, enél több nem várható. És tényleg! Néha van, hogy a telefonba feszültségoldásként ráterelem egy kérdéssel a beszélgetést az RRR-ra, minden forgatókönyv borul. Közös nevezővé vált.

Ez a film az önzetlenségről, a barátságról, a feltétel nélküli szeretről és bizalomról szól. No meg, a szabadságról. A baráti kötelékről – szó szerint. A megbocsájtásról. A moziban a közönség tapsolt, dübörgött, be-be kiabált, fütyült a nagy boldogságban. Rám ragadt mindez, noha főként hindiül volt a szöveg, a felirattal nem bíbelődtem, inkább néztem. A fikciós
sztoriban benne van minden: muszlim, keresztény, hindu, hódító és hódítottak, adott esetben utóbbiból Ráma Isten is formát ölt, a jegyese Sita,
amint a filmben is.
Fikció versus realitás: valamelyik indiai videóban azt a pillanatot mutatták, amint kihirdetik a győztest. Rajamouli a kosztumtervező feleségével, Rámával ölelkezett össze, hátúl, a terem legvégében. Azzal, akinek a díjazott zeneszerző, Keeravani az unokatestvére. Tehát egy igazi házimozit készítettek el. A rendező a sorok között guggolt le, hogy átölelje a
feleségét. Amíg a kuzin átveszi a díjat. Mindenféle ceremónia nélkül, elvégre családban marad. Tartalmas mozi, hosszú ideig dolgozgatott bennem és annyira izgultam. Hiszen egy csoda, amit letettek ide a nézők elé.