Egy  hírlapfelsőrész-készítő arany tolla

Posted by

Március 15. alkalmából a Magyar Újságírók Szövetsége Aranytoll életműdíjjal tüntette ki Tamás Ervint, az Újnépszabadság szerkesztő-bizottságának tagját. Kitűnő kollégánkról Nagy József készített tavaly nagyinterjút a 24.hu-ban. Ebből közlünk részleteket:

 Nagy József 

>Két évtizeden át a Kádár-rendszerben írt újságot, a rendszerváltás a párt lapjánál érte, és a demokráciában is kitartott a Népszabadságnál, lényegében a megszűnésig kísérte a lapot. Mesélik, meghatározó politikusok sorával ápolt baráti kapcsolatot Orbántól Áderen és Simicskán át Gyurcsányig, bár erre ő ma azt mondja, hogy sosem barátságról volt szó, sokkal inkább egymásrautaltságról. Portré, nagyinterjú Tamás Ervinnel.

Meg. Persze. Már kisiskolásként újságíró akartam lenni, igaz, felszínes vágyak alapján. Viszont szerettem írni, és nagyon érdekeltek az emberek.

Mi a dolga egy újságírónak? Mi volt a válaszod erre, amikor kezdted a pályát, s mi a válaszod ma?

Pofonegyszerű: az újságíró dolga az, hogy lehetősége és jó lelkiismerete szerint föltárja a valóságot. Ezt gondoltam régen, és ezt gondolom ma is. Különösen ezt gondoltam a rendszerváltás idején, hiszen ebbe óhatatlanul beletartozna a regnáló hatalom valamiféle kontrollja. Mára az illúzió és a lehetőség alaposan megcsappant.

Kövér László mondta nekünk nyolc éve a rendszerváltás óta eltelt időszakról, hogy „nem sikerült meghaladni a régi kocsmát, el lett ez fuserálva”.

El, és neki nem kis része volt ebben. Az utóbbi nyolc évben tovább romlott a helyzet, méghozzá drámaian. Ahová jutottunk, az számomra is fájdalmas csalódás.

A sajtó mikor és mit szúrt el?

A magyar médiapolitikát mindig a hatalmon lévők különböző súlyú és mértékű helyfoglalásai jellemezték, a módszerek egyre durvultak, s nyilván az erre adott válaszok sem voltak mindig körültekintők, okosak, előítélettől, indulattól mentesek. Ráadásul azt sem ismerte fel a szakma, hogy politikai beállítódástól függetlenül bizonyos esetekben létfontosságú a szolidaritás. Már a demokrácia első hónapjait belengte a kölcsönös gyanakvás, ami automatikusan vezetett a politika, s vele az újságírók táborának totális polarizálódásához. Mindenkinek volt múltja, ebbe belemerülni, szétszálazni kínos, nehézkes meló, de ettől még válhatott valaki konzervatívvá, liberálissá, baloldalivá; de a vita sokak számára hamar kíméletlen, a másikat megalázó ütközetté fajult. A hatalomra kerülő MDF nem a világnézetet és az értékrendet kérte számon, hanem a feltétlen lojalitást a kormányhoz. A sajtónak ez a szegmense pontosan igazodásában vált harci eszközzé, kevéssé árnyaltan, agresszív sértettséggel és szuper elfogultsággal próbált azonosulni azzal, ami történik. Köztük még az én riporteri példaképem, Kristóf Attila is.

Akkoriban nem egészen alaptalanul, ugyanis a sajtó hitele sokkal erősebb volt, mint a mai, és a politika-hatalmi hátország lényegesen gyöngébb volt, mint a mostani. Toltuk a szekeret, de mire fölnéztünk, már mindenki félt mindenkitől: a sajtó a politikától, a politika a sajtótól, a jobbosok a balosoktól, a balosok a jobbosoktól. Mi úgy voltunk vele, hogy bármit teszünk, a szemükben komenisták vagyunk, és alig várják, hogy földbe álljunk. Az úgynevezett liberális sajtó, ami akkoriban tényleg jóval nagyobb teret foglalt el, mint a másik, ítészi szerepben osztotta az észt.

Klasszikus történet, hogy miután a Fidesz kimaradt az 1990-es taxisblokádból, és ezzel kivívta a többi ellenzéki párt haragját, Gádor Iván liberális újságíró azt írta egy publijában Orbánnak, hogy „a szemétkosárból emeltünk ki, oda is kerültök vissza”. Gádor Iván huszonéve halott, de a Fideszben a mai napig fölemlegetik ezt az egyetlen sort, igazolva, hogy „ezek már akkor ilyen megátalkodottak voltak”.

A megátalkodottságról azóta volna mit mondani. De azokban az években némiképp tényleg politikacsinálók lettünk, holott még bőven viselhettük volna hátunkon a „T” betűt. De azt, hogy idehaza a sajtószabadság mára mivé fajult, nem lehet automatikusan, magától értetődő folyamatként pusztán ebből levezetni. És ne felejtsük el, az értelmiség bizonyos halmazának szereptévesztése, majd kiszorítása hasonlóan ment végbe.

Portrézni jöttem hozzád. Menjünk vissza egészen odáig, hogy honnan jön az az ember, aki két évtizeden át a Kádár-rendszerben írt újságot, a rendszerváltás a párt lapjánál érte, majd jobbos és balos politikusok közelében, némelyiknek állítólag a bizalmasaként végigkísérte a Népszabadságot lényegében annak megszűnéséig.

Mennyi időd van?

Mennyi teád van?

Van bőven.

A kapucsöngőn az áll, hogy Breuer Tamás Ervin.

Mert ez a nevem.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Mindig is Tamás Ervinként publikáltál. Újságíróként miért hagytad el a Breuert?

Volt egy méltán tekintélyes zenekritikus, akit Breuer Jánosnak hívtak, de folyton nekem kézbesítették a Postás Szimfónikus Zenekar koncertmeghívóit. Ennél persze fontosabb ok is előjött. Úgy éreztem, egyszerűsíteni kellene a Breuert, a harmadik keresztnevem pedig Ervin volt, így kezdtem a Tamás Ervint használni. Kispolgári zsidó, kispolgár famíliába születtem. Az anyai nagyszüleim fuvarosok voltak a Petneházy utcában, és miután a nagypapa megvakult, nagyanyám maga mellé vette társnak az addigra a családba beházasodó apukámat. Földszintes ház, mellette istálló, az udvaron széna. Megéltek belőle egészen a felszabadulásig, pontosabban az államosításig.

Felszabadulás?

Az. Nekem. Másnak meg más. Nincs ezzel baj. A minősítések az egyén életében plasztikusan idomulnak helyzetéhez. Apáméknak ’56 forradalom volt, egyik jó barátom apja számára ellenforradalom, mert ami történt, mélyütés volt addigi életének. Szüleimnek 1945 tavasza igazi felszabadulás, hiszen az oroszok bejövetele véget vetett a közvetlen életveszélynek. Mármint azon családtagjaink számára, akik túlélték a vészkorszakot. Apám mostohatestvére elment a táborba, és nem tért vissza. Apám apja is elment, ő sem. Apám anyja pedig nem sokkal a háború után halt meg. Édesapám úgymond szerencsés alkat, nem nézett ki zsidónak, ráadásul borzasztó vagány volt, sokáig birkózott, erős, nagydarab férfi, és anyanyelvi szinten beszélt németül. Szerzett magának valahonnét pecséteket meg egy német egyenruhát, abban grasszált Pesten, pontosabban Angyalföldön, mert beljebb nem merészkedett, és ezzel kihúzta a felszabadulásig.

Honnan szerezte azt az egyenruhát?

Nem tudom.

Hogy nem mószerolta be senki a nyilasoknak?

Ezt sem tudom.

Nem kérdezted?

Nem szívesen beszélt róla, én meg sajnos nem faggattam. Az emberek felejteni akartak, nem emlékezni, a mocskot, vagy a szenvedést fölidézni. Annyit tudok, hogy az igazolványait egy barátja intézte. És néhány mozaik azért összeállt innen-onnan.

Például?

Éjszaka, köd, kihalt utca, apám a snájdig uniformisában gyalogol hazafelé, a semmiből feltűnik egy lovon ülő nyilas, apám vacillál, mit tegyen, elfusson-e, vagy kockáztassa, hogy a nyilas gyanút fog, de már túl közel vannak egymáshoz, apám rákészül, hogy lerántja a fickót a lóról. Pár méter csak a távolság, tekintetük összeér, és a lovas elhaló hangon odaszól: „Te vagy az, Oszi?” Mert a nyilas is egy zsidó volt, csak ő nem német, hanem szálasista egyenruhát viselt, és sikerült szereznie hozzá egy lovat is a drámaibb hatás érdekében.

Van még egy atyai mozaikod?

Persze. Koncentrációs táborba ugyan nem került apám, de a munkaszolgálatot nem úszta meg. A később kétszeres Kossuth-díjas Székely Mihály operaénekessel osztották be közös századba. Gyakran énekeltették őket. Egy zeneileg kevéssé képzett keretlegény egyszer odaszólt Székelynek, hogy „az a mély hangú ne bömböljön, mert kirí a kórusból”. Utóbb mindketten megszöktek, apámat a német egyenruha védte, Székelyt egy pap barátja bújtatta. De ezeket a mára színes sztorikat persze nem úgy élték meg, mint ahogy hosszú évek után meséltek róluk.

Említetted, hogy apád a háború után betársult édesanyád édesanyja mellé fuvarosnak. Apád vagánysága nem csorbult ki a főfuvaros nagyin?

Nagyanyám eredeti figura volt, Adyt meg József Attilát olvasott, és fantasztikusan írt. Államosították, de tovább vezethette a céget, irányította a kocsisokat, ám péntek este kiöltözött, és irány a Nagyszálló. A portástól a pincérig mindenkit lefizetett, hogy elegáns nagys’asszony lehessen, majd visszatért a lovak közé. Apám fiatalon rengeteg tervet dédelgetett, állítólag belekezdett az orvosi egyetembe, de onnan a zsidótörvények miatt kizamekolták. Az államosítás után pedig elment teherautó-sofőrnek. Mai fejjel azt gondolom, hogy a világháború alatt megélt borzalom elporlasztotta a kockázatviselési képességét, a fuvarosság meg az említett okoknál fogva sem tartott sokáig.

Ötvenhatot hogyan éltétek meg?

Szerintem egy lakáscserén múlt a disszidálás. Mindössze hétéves voltam, de emlékszem rá, milyen vehemensen tervezte a család, hogy nyugatnak vesszük az irányt. Csakhogy fél évvel korábban költöztünk egy normális lakásba: egy szoba, hall, személyzeti szoba a Kavics utcában, a Császárfürdő mellett, hatalmas ugrás, apámnak akkor maga az életmű. Pedig a forradalom kitörése után naponta dudáltak be a sofőrkollégák, hogy „mikor jöttök már?”, és apám mindig azt felelte, hogy „majd holnap”. Egyik este hozott haza valahonnan egy fél libát, s amikor a nagymamám meglátta a „zsákmányt”, elege lett: „Fiam, aki fél libával állít haza, az nem megy el innen. Én viszont igen.” És ment is. Brazíliáig meg sem állt, mert ott két lánya, anyám testvérei várták, akik még 1949-ben disszidáltak. Apu később baleseti helyszínelő volt a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumnál, karambolos állami autókhoz járt ki helyszínelni, anyukám fodrászpénztáros lett Angyalföldön, a ruhatár is hozzá tartozott, abból származott némi borravalója. Anyám a haláláig emlegette, hogy kedvenc és híres kuncsaftja, Dajka Margit az akkor még kezdő Törőcsik Marira azt mondta neki: „Ágika, figyelje ezt a lányt! Ebből lesz Magyarország legnagyobb színésznője.”

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Milyen gyerek voltál?

Nehéz. Felvettek az elitgimnázium Bolyaiba, ahol olyanok jártak fölöttem, mint Spiró György, vagy a Ki mit tud?-on akkoriban berobbanó Kern Andris, aki úgy parodizálta a pedagógusainkat az iskolarádióban, hogy a gyomorbajos matektanár is ott röhögött velünk az osztályteremben. A tanerők zömét egyetemi katedráról rúgták egészen a gimnáziumunkig. Nagy tudásúak, de pedagógiai szempontból nem tudtak mit kezdeni egy magamfajta infantilis gyerekkel, szóval nem az én fölzárkóztatásommal foglalkoztak. Ami érdekelt, az irodalom, a történelem, abból jó voltam, ami nem, arra tettem magasról. Már akkor sem volt sitzfleischem.

Hogy micsodád?

Sitzfleisch. Ülőgumó. Nem volt türelmem magolni, a nyelvhez meg az is kell. Az angoltanárom, Bíró Lajos Pál, aki arról volt híres, hogy ő szerkesztette a nagyszótárt, meg arról, hogy az órán keményen szivarozott, meg arról, hogy kizárólag angolul szólalt meg, elcipelt ugyan harmadikig, de ott már megbuktatott. Másokkal együtt. Utólag mondva, szerencsémre pont a harmadik végére megszűnt a gimnázium, szakközép lett a Bolyai. Én pedig átkerültem a Kilián, ma Németh László gimnáziumba, Újpest és Angyalföld határára, ahol végre pedagógusok foglalkoztak velem, meg persze magamhoz tértem a bukás sokkjából. Ott magyarból tanulmányi versenyt nyertem, az iskola megismerte a nevemet, jelesre érettségiztem.

Zseniségem tudatában felvételiztem a színművészetire színházrendezőnek. A végére elvéreztem. Máshová nem is adtam be a papírt. Arra gondoltam, ha valami csoda folytán mégsem vesznek fel, teljesülhet a régi vágyam, beállok egy újsághoz gyakornoknak. Az első rosta után a velem együtt felvételiző Ascher Tamással sétáltunk a Rákóczi úton, és nagyképűen előadtam neki a Csehov-ismereteimet. Ascher is előadta a magáét. Mire az Astoriához értünk, összeomlottam. Mert egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Ascher előtt komoly pálya nyílik, én meg esetleg Békéscsabán rendezem majd a Luxemburg grófját.

Aschert természetesen felvették, ahogy Kornis Mihályt is, aki abbahagyta a rendezést: úgy tudom, Szolnokon egy próba végén hazaküldte a színészeit, hogy „holnap folytatjuk”, és azóta várják. Engem alighanem egy ilyen kálváriától mentett meg a vizsgabizottság. Évtizedekkel később felemlegettem Tamásnak az esetet, aki annyit jegyzett meg, hogy „pedig akkor még alig ismertem Csehovot”.

Mit szimbolizál Békéscsaba? A vidéket?

Földrajzilag vidék volt Kaposvár, Kecskemét, Szolnok is, de Békéscsaba a vidék vidéke. És a vidék vidékén rendezni, na, az könnyen elégeti az embert.

Mit szúrtál el a felvételin?

Kevés voltam, ennyi. Illetve annyit azért mutattam, hogy Kazán István hívott a Pinceszínházba asszisztens-segédnek, mondván, gyakoroljam a szakmát, és esetleg majd felvesznek a következő alkalommal. De részemről be volt fejezve a dolog.

A Pest Megyei Hírlapnál kezdtél.

A szerkesztőség olyan volt, mint hajdanán a Bolyai tanári kara: tele ötvenhatosokkal. Egy darabig csak nagyon eldugva, a periférián dolgozhattak, de a hatvanas évek második felében már visszaengedték őket a hírlapírás szélére. Suha Andor főszerkesztő pedig hozzáértéssel, tehetségeket és fiatalokat keresve válogatta össze a csapatát. Nádas Péterrel, Berkovits Györggyel, a rádiós Tóth Györggyel, Alacs B. Tamással, Ősz Ferivel és más kiválóságokkal iskolázhattam. Dobálták elém a telexből kieső híreket, hogy „na, húzd meg, adj címet, gyorsabban, jobbat”. A többi gyakornokkal együtt éjjel-nappal dolgoztunk, ha úgy tetszik játszottunk, mindenesetre folyamatosan tanultam.

URBÁN TAMÁS / FORTEPANFóti Péter, Szigethy András és Tamás Ervin 1971-ben.

Mi volt életed legjobb címe?

Fogalmam sincs, melyik a legjobb, de nem voltam egy Hegyi Iván. Arra azonban emlékszem, hogy melyikből lett balhé. Ebből: Megjelent a pomázi folyósirón! A történet röviden annyi, hogy piacra került a Parker toll magyar utánzata, a PAX, csakhogy míg a Parker gyönyörűen írt, a Pax folyt, pacázott. Ráadásul a nyomdászok folyósirónra szedték a golyósirónt. Ha viszont én hibáztam valamit, a kollégák azonnal nekem estek. Emlékszem egy karácsonyi riportra egy mézeskalács-készítőről, csupa gyönyörű, barokkos mondat, jelzőtömeg, büszke voltam magamra. Másnap vártam a dicséreteket, erre rám kiabáltak, hogy „mi ez a sziruptömeg? semmit nem tudunk meg az emberről!”. Volt politikai ügyem is. Egy Fodor László nevű megyei KISZ-titkár kért, hogy az úgynevezett Forradalmi Ifjúsági Napok megnyitójára írjam meg helyette a beszédét. Megírtam, „dagálygézásan”, de nem futottam le a számára kötelező politikai köröket. Úgy alakult, hogy magára az eseményre, Vácra engem küldött ki a lap Urbán Tamás fotóriporterrel. Fodor elkezdte felolvasni, amit megírtam neki, én meg odaszóltam Urbánnak, hogy „Tomikám, én ezt a szöveget ismerem, gyerünk csajozni”. Mentünk, majd szépen megírtam a cikket. Csakhogy másnap Fodor följelentett a főszerkesztőnél, hogy ő tök mást mondott, mint ami a tudósításban szerepel. Suha leordította a fejemet, hogy „nem voltál ott, mi?!”. Bevallottam az igazat, mire tárcsázta a megyei első titkárt, Cservenkánét, hogy micsoda alak ez a Fodor, hogy megírat egy beszédet a gyerekkel, aztán mást mond, és ahelyett, hogy megköszönné a munkát, ki akarja nyírni a srácot.

Következmény?

Cservenkáné lehordta a Fodort, Suha engem. És soha többé nem küldtek KISZ-es eseményre. Kibírtam.

Öt év után leléptél a Pest Megyei Hírlaptól.

Mehetnékem volt. És nemcsak azért, mert egy szervilis főnököt ültettek Suha Andor helyére. Szerencsémre hívtak a Tükörhöz, művelt, széles látókörű újságírók és komoly szerkesztők közé, egy kényelmes hetilaphoz. Járhattam a vidéket, és ez nekem mindennél többet ért, mert a fejembe vettem, hogy meg kell ismernem az országot. Itt két év telt el, mire szóltak a Népszabadságtól, hogy ha érdekel, mehetnék vidéki tudósítónak. Ez különleges előny volt: úgy lehettem más városban, hogy maradtam Pesten. A kitűnő Pünkösti Árpád utódjaként kerültem Szegedre. Ehhez is mázli kellett, mert Szeged jó hely volt, ilyen állásra más évekig várt.

Mert?

Mert az újságírók már akkor is rengeteget dolgoztak, keveset tartózkodtak otthon, következésképp gyakran váltak. És ha váltak, az újságíró pedig mehetett albérletbe. Kivéve, ha kapott egy jó kis tudósítói státuszt vidéken, pláne külföldön, mert azzal járt kégli és kocsi. Szóval Szegedre kerültem, ahol három évet nyomtam le, azután öt év Pécs következett. Ezekhez a városokhoz három-három megye tartozott, rengeteg sajátossággal, érdekes témával, emberrel. Elsajátítottam az ismerkedés fogásait, mert mélyebb beszélgetéshez, kapcsolatteremtéshez azért nem elég a puszta kíváncsiság. Ez, ugye, mobillal nem megy. Voltak bejáratott útvonalaim, vártak, dumáltunk, ittunk, s mire búcsúztam, fel voltam szerelkezve témákkal, sok helyi botrányról, konfliktusról képbe kerültem. Szót tudtam érteni azokkal, akik érdekeltek, akikben volt spiritusz, legyen az téesztag vagy egyetemi oktató, színész vagy vezérigazgató. Nem voltam rovatba kényszerítve. Olyan fiatalon kezdtem a szakmát, kis híján lebácsiztam az első alanyaimat. Megtanultam, hogy figyelni a másikra kötelező, az érdektelenség hamar lelepleződik, és bizonyos esetekben önmagunkról is őszintén kell beszélni a partnerrel. És a helyzetet nem kihasználni kell és nem visszaélni az alany őszinteségével, mert amit írsz, az ő életére csapódik vissza. Meg kell próbálni belehelyezkedni abba a klímába, ahol él, dolgozik, boldogul. Ugyanakkor tilos félősnek mutatkozni, zavarba jönni, még inkább tilos pimaszkodni. Ha jó vagy, belefuthatsz olyan helyzetbe, hogy két egymáshoz közeli nagyüzem vezére közül az egyik még ÁVH-sként bebörtönözte a másikat. Vagy a kötöttárugyárba frissen kinevezett, középkorú, egyedülálló hölgy az interjútok végén elárulja, mennyire magányos, hiszen nagyfőnökként képtelenség normálisan ismerkedni a kisvárosban, mert mindenkinek ő a vezérigazgató asszony.

1984-ben, harmincöt évesen elhagytad a magyar vidéket, költöztél Budapestre, a Népszabadság központi szerkesztőségébe. Izgalmas időszak ez az ország történetében is: repedezik a működő szocializmus, a pártban erősödnek a reformisták, a gazdaságban terjed a maszek, a gebin, a gmk.

És a sajtó is valamelyest szabadabb. Én például a tudósítói időszakom vége felé írhattam tanmeséket vidéki kiskirályokról, igaz, jobbára még a szereplők neve nélkül. Csakhogy amin a budapesti szerkesztők átfutottak, az vidéken robbant, mert ott konkrét töltetet kapott a történet. Az utolsó pécsi cikkem egyike arról szólt, hogy Kiss István szobrászművész, az MSZMP Központi Bizottságának tagja készített egy emlékművet Szekszárdon. A mű egy domboldalon állt, rajta szőlőlevelek, melyek mindegyikén nevek szerepeltek, a megye neves szülöttei. De nemcsak például Illyés Gyuláé, hanem élő helyi notabilitásokéi is: tanácselnöké, párttitkáré, satöbbi. A Nevek a szőlőlevélen című publicisztika persze elhallgatta, hogy ki az alkotó. Megjelenése után egy órával rám telefonált a rettentően vaskalapos megyei első titkár, és nekiállt szabadkozni. Nyilván azt hitte, hogy valahonnan Kádár János szintjéről érkezett a téma, magyarán a cikk rendelt. Csakhogy Kiss István hamar megtudta, hogy szó sincs erről, s valamiféle jóvátétel fejében terjedelmes interjúban küldött el a bánatba, mondván: szítom a feszültséget a vezetők és a vezetettek között. Őrjöngtem, mert nekem senki sem szólt erről. Első indulatból írtam egy levelet a főszerkesztőmnek, másolatban a lap párttitkárának, a harmadikat az újságíró-szövetség etikai bizottságának küldtem. Másnapra persze lehiggadtam, gondoltam, kicsit sok a levelekből, de vártam a becsapódást. Semmi sehonnan. Illetve a MÚOSZ-tól visszajeleztek, hogy ők ezzel most mit kezdjenek, mondtam, amit akarnak. Másfél hónap múlva hivatott a főszerkesztő. Gondoltam, hogy „no, akkor most!”, ehhez képest azt közölte, hogy kineveztek főmunkatársnak. Nagy, amolyan „kádári” trükk. Magamnak primitíven úgy fogalmaztam, kavics lehettél, azt elbírta a rendszer. Jelenségeket támadhatsz, de ne úgy, hogy az mélyebb rétegekbe hatoljon, rendszerré álljon össze.

Mi minősült kőnek?

A kavicsokat miért hagyta a rendszer?

Mert erősnek érezte magát, és a riportokban feltárt gazemberségeket nem rendszerszintű problémaként, nem magának a rendszernek a kritikájaként dekódolta, hanem csak egy helyi elvtárs visszaélésének, hatalmaskodásának, aki lám, megkapta a magáét. Ilyen megjelenések után néha barátságosan azt kérdezte tőlem a megyei korifeus, miért nem neki szóltam. „Miért kell ezt rögtön megírni?”, szerinte, ha szólok, cikk nélkül is megoldódott volna a dolog. Meg a fenét. De ebbe nem mentem bele, csak annyit feleltem: „Mert ez a dolgom.”

Az elvtársak között ki volt a legmagasabb rangú, akivel baráti viszonyt ápoltál? Például Kádárral beszélgettél valaha?

Soha.

A főkultúros Aczél Györggyel?

Baráti viszony? Ahhoz én kisfiú voltam, de ebben a térben sem akkor, sem ma nem a barátság dominál, mert az mást sugall, mint ami a viszony tartalma. Mivel Pécsett voltam, találkoztam Aczéllal néhányszor. Komoly kaliber volt, nagyszerű előadó, iszonyúan olvasott, százszor műveltebb, mint a káderek bármelyike. Amikor bejött az országgyűlési választásoknál a kettős jelölés, nyilván nem véletlenül, kitették a pécsi belvárosi körzetből a zömmel bányászok lakta Meszesre. Berágott, de jellemző, hogy ahhoz kért akkor tőlem segítséget, adatokat, hogy alaposabban megismerje a környéket. Szisztematikusan felkészült, fórumokat tartott és győzött.

Kommunista voltál?

Baloldali. Arra is leginkább akkor döbbentem rá, amikor meghallottam a számomra poros, sokszor képmutató szövegeket, sorban találkoztam a Csurka-szózatokkal és a sebes „átöltözésekkel”, láttam a forgalmas damaszkuszi utat, meg a Horthy-újratemetést. Az MSZMP-be beléptem, noha elsőre, még a Tükörnél, a nagy pofám miatt nem vettek fel, de aztán ’73-ban igen.

Hitből, meggyőződésből léptél be?

Belpolitikával foglalkoztam. Arra jutottam, ne mondják rám, hogy kívülről köpködök a levesbe. Azzal pedig nem áltattam magam, hogy a munkámmal azért nem vagyok a rendszer része, mert nem vagyok párttag. Ugyan! Viszont elegen ámítottuk magunkat azzal, hogy belülről dolgunk reformálni, élhetőbbé, tisztességesebbé tenni a viszonyokat.

Amikor 1989-ben kiléptek a reformerek, és megalapítva az MSZP-t vitték a vagyont meg a hálózatot, velük tartottál?

Nem. Ott vége szakadt mindenféle párttagságomnak. Viszont magát az MSZP létrejöttét örömmel fogadtam. Volt bennük elhivatottság tudás és erő. Ha ránézel az 1990-es szoci frakció névsorára, Horn, Nyers, Békesi, Pozsgay, Jánosi, Pál László, Lendvai Ildikó, Bokros Lajos, Kósáné Kovács Magda, Bossányi Kati, Vitányi Iván, nem sorolom, aztán ránézel a mostani MSZP-frakcióra, sírni támad kedved.

A Népszabadság az MSZMP Központi Bizottságának lapja volt. Nem zavart ez téged?

Akkoriban eszébe sem jutott senkinek, hogy a mi életünkben, vagy akár a gyerekeinkében összeomolhat a rendszer, a Szovjetunió. A gondolataink és a reményeink mindig odáig merészkedtek, hogy reformokkal javítható a rendszer. Én ezek között a koordináták között maradva oda voltam minden reformért, és jóban voltam számos reformszocialistával. Többen közülük a semmiből tűntek föl. Például Jánosi György, a végtelenül vonalas Tolna megyei első titkár utódja. Bejelentkeztem hozzá. A szobájába lépve azt láttam, hogy az íróasztal mögötti szék üres, Jánosi a sarokban ült a földön, farmernadrágban, verseskötettel a kezében. Találd ki, mit éreztem.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Szóval nem zavart, hogy az egypárt szócsövénél dolgozol?

Most mondjam azt, hogy zavart?

Ha zavart, mondd.

Nem mondhatom, mert ez így nem működik, és nem igaz, mivel közben élveztem a kiváltságait. A népszabadságos állásomnak köszönhetően volt egzisztenciám, érdekes munkám, zömmel jó főnökeim, s bejutottam bárkihez. Soha nem állítottam és soha nem is fogom állítani, hogy a rendszer ellensége voltam. Bizonyos esetekben merszem volt, mélyről jövő, komoly kockázatú ütközésekkel terhelt bátorságom nem. De mivel jó újságíró, remélem legalábbis, többé-kevésbé az voltam, és sokat dolgoztam, megengedhettem magamnak, hogy némi tartásom legyen, megengedhettem magamnak, hogy bizonyos szituációkban kívülállóként viselkedhessem. Ezzel együtt nem vagyok hajlandó valamiféle politikai hangosbemondón elítélni azokat, akikkel együtt dolgoztam, akik teljes mellszélességgel beálltak a sorba, mert akkoriban sem szóltam nekik, vagy tiltakoztam ezért. Nincs tehát jogalapom ehhez.
Jól mutatnak az olyasfajta kiteregetések, hogy ez meg az milyen bigott volt, bezzeg én faszagyerekként viselkedtem?! Groteszk, hamis, nevetséges.

A rendszerváltás közeledtével hatalmasat változott a sajtónyelv az ÉS riportjaival, glosszáival, Bodor Pali bácsi a Diurnusával, de különösen a Magyar Narancs lélegzetelállítóan friss, egyenes, szellemes, pikírt szövegeivel. És mindez átszivárgott úgy általában a köznyelvbe, s hatással volt mindannyiunk gondolkodására. Ez is volt akkora „forradalom”, mint ami a politikában zajlott. Egyetértesz?

Abszolút. Aminek van azért egy másik oldala is. Amióta direkt, nyers és egyre durvább a sajtónyelv, híján vagyunk az árnyalt fogalmazásnak, a higgadt elemzésnek. Mert az hosszabb, szürkébb. Elborítanak mindent a jelzők. Tetejébe, mivel a hatalom nehezen viseli el a humort, az iróniát, a gúnyt, tényleg hatásosabb, néha fontosabb, mint az analízis. Nyugdíjasként, távol a frontvonaltól egyre gyakrabban érzem, hogy a bazmegek erdeiből ki sem találunk, hiányoznak a gondolati tisztások. Hosszan lehetne sorolni, hogy kik és milyen stílusarzenállal dolgoztak a lapnál. Büszke vagyok rá, hogy sokukat személyesen én invitáltam oda Tanács Istvántól Bächer Ivánig, Ungár Tamástól Kácsor Zsoltig. És arra is büszke vagyok, hogy kikkel dolgoztam együtt, kik publikáltak rendszeresen az újságban. És ne felejtsük a Kereszty Bandi szervezte Népszabadság-újságíróiskolát, hiszen onnan került ki Uj Péter, Bártfai Gergely, Tóth Ákos, Pócs Balázs és sokan mások.

A lapotok Szabad Nép címen indult 1942-ben, utóbb a Magyar Dolgozók Pártjának napilapja, 1956 novemberére lett belőle Népszabadság és az újjáalakuló kommunista párt, az MSZMP orgánuma. A Népszabadság név viszont az 1990-es rendszerváltást is túlélte.

Többször fölvetődött a névváltoztatás, de nekem az volt a véleményem, hogy ha a név Hófehérke lesz, akkor is a volt Népszabadságként fogják emlegetni. Nekünk a lapot így kell átvinnünk a túlpartra, ha nem sikerül, Hófehérként sem fog.

A rendszerváltás után benne volt a pakliban, hogy megszűnik a lap.

Bizonyára. Valamikor ’89-ben bejött hozzám Jakab Jóska kollégám, hogy „Ervin, hívnak máshová, de én szeretek itt dolgozni, szerinted mekkora az esélyünk túlélésre?”. Azt feleltem: „Harminc százalék. De én kivárom, mi lesz.” És Jakab Jóska és mások is maradtak. Na, az volt a csoda, és ez a csoda rengeteg mindenből állt össze, amelynek kielemzésére itt nincs hely.  Mindenesetre napról napra nőtt a presztízsünk. Esterházy Péternek hónapokig fohászkodtam, hogy „írj már nekünk valamit, Péter”, eleinte azt válaszolta, hogy „olvasom a lapot, de írni bele sosem fogok”. Aztán, amikor Eötvös Pál főszerkesztő kitalálta az önreklámot, amihez közismert emberektől kérünk egy-egy mondatot a Népszabadságról, hív Péter, hogy „ Na, ehhez mégis adok egy sort”, ami körülbelül úgy hangzott, hogy „már csak a nevét utálom”. Szóval araszoltunk vissza a közéleti diskurzus terepére, időnként bevállaltunk olyan cikkeket is, amelyek finoman szólva nem illettek a profilunkba. Voltak helyes döntéseink, voltak megkérdőjelezhetőek és voltak rosszak, de a nyitottság felmutatása a túlélés egyik záloga volt.

És hogy lett a szocialista napilapból épp az 1994-es szocialista választási győzelem után országos napilap?

Úgy, hogy a főszerkesztő már az 1990-es választás után kijelentette az MSZP vezetőinek, ha valaha még ők alakíthatnak kormányt, azonmód politikai napilap leszünk. Négy év múlva győztek Horn Gyuláék, mi pedig az lettünk, ami szintén komoly felháborodást keltett. Én voltam az ügyeletes aznap, amikor kijött az első ilyen szám, csöngtek a telefonok, sok ősrégi olvasónk mondta le az előfizetést, „mert maguk engem elárultak”. Volt, aki ahhoz is ragaszkodott, hogy azonnal kapja vissza a pénzét; saját zsebből leperkáltam, sofőr vitte a címére. A lap nem rendült bele ebbe, olvasóink többsége elfogadta a váltást.

Az ország legnagyobb példányszámú lapjánál? Beszélgettetek arról, hogy vajon milyen lesz az ország meg a politika meg a sajtó tíz, húsz, harminc év múlva?

„Bizottság” erre nem alakult.  Nekem sem a hosszú távú tervezéshez, sem pedig a komputerhez nincs érzékem, azt mondtam magamról, hogy hírlapfelsőrész-készítő vagyok, az érdekelt, hogy mi kerül be a másnapi lapszámba. Na, jó, ennél azért kicsit távolabbra láttam, de szemüveggel. Az informatikai forradalomhoz való viszonyomról sokat elmond, hogy amikor írógépről számítógépre álltunk át, rátelefonáltam Eötvösre, hogy fölállok, mert nem villanyszerelőnek szerződtem a laphoz.

A vezető politikai napilap egyik főnökeként megengedhető politikusokkal ebédelni, kvaterkázni?

Az ÉS-es Kovács Zoli mindig azt hangsúlyozza, hogy ő nem ül le politikussal. Szerintem viszont egy politikai újságíró esetében ilyen tilalom formalitás. Carl Bernstein kulisszatitkokat föllebbentő könyvei nem születtek volna meg bizonyos ebédek nélkül. Persze, a The Washington Posttal jobb nem összehasonlítani magunkat, de egy kapcsolat mindenütt több, mint egy megszerzett telefonszám. Pluszinformációt személyes ismeretség nélkül többnyire lehetetlen összekaparni, bár lehet, hogy ma már, a titkosítás és a Pegazus dzsungelében, az is kevés. Ráadásul nekem volt egy rögeszmém, miszerint meg kell próbálni megérteni a másik oldal döntéseit, viselkedését, nézetrendszerét. Ami nem jelent elfogadást! Alapja a kölcsönös tiszteletnek, az értelmes diskurzusnak, ami nem asztalborogatásokban ölt testet. Most már megérteni sem mindig akarom, ami az országban, az országgal történik. Nincs az a jól értesültség, amely megér ekkora keserűséget, csalódást.

 

KOVÁCS ATTILA / MTIOrbán Viktor, a Fidesz elnöke a Magyar Televízió Nap-kelte című műsorában beszélget Tamás Ervin, Pallagi Ferenc és Betlen János újságírókkal 2004. december 2-án

 

Mit gondolsz a magyar közéleti újságírásról?

Onnan kezdem a választ, hogy Orbán Viktor nagyon régóta úgy érzi, hogy ő az újságírók céltáblája, rengeteg sérelem gyűlt össze benne, ezt jól mutatja, amit a sajtóban művel. Azt azonban csodálom, hogy kifejezetten kedvére van az a produktum, amit létrehozott. Mert ez az udvartartás és klíma elkényelmesít és előbb-utóbb hatalmi szempontból is a kárára lehet. A konzervatívnak, vagy jobboldalinak nevezhető oldalon is létrejött egy színvonalas hírlapírói társaság, amely pontosan ezért nem kellett nekik – kiűzettek, és elismerés illeti őket azért, hogy nagy erőfeszítések árán létrehozták autonóm fórumaikat. Ezzel akarva-akaratlanul ők is az ellenségpakk részeivé váltak, ami jelzi, hogy a kurzus mit képzel a tájékoztatásról, mint negyedik hatalmi ágról.

Mondják, goromba, kiabálós, megalázós főnök voltál.

Írd inkább azt, hogy nem vagyok tipikusan rejtőzködő személyiség, úgy elegánsabb. Szóval, szenzitív vagyok, és hamar fölhúzom magam. Aktív koromban fanatikusan, erőszakosan törekedtem arra, hogy jó lapot csináljunk, legalábbis szerintem jót, s ehhez képes voltam ott is falat törni, ahol nem volt. Szégyellem a kirohanásaimat, ma már máshogy viselkednék. De bosszúálló nem voltam soha, és nekem mindig vissza lehetett kiabálni, meg képes voltam bocsánatot kérni. Ja, és a főnökeimmel sem voltam mézes-mázos.

2010 elején, mindössze hatvanévesen kérted a nyugdíjazásodat.

Ez volt az életem egyik legfontosabb és leghelyesebb, egyúttal a legalaposabban végiggondolt és legkeservesebb döntése. Ugyanis az életformámról mondtam le. Ezzel együtt lélekben most is népszabis vagyok. És minden, egyáltalán nem bocsánatos hibám dacára ma is becsülnek, akik akkor becsültek, és akik ma nem szeretnek, azok régen se szerettek.

M0egkaptad a két tán legnagyobb kitüntetést, amit újságírónak adnak ebben az országban: 1991-ben Táncsics-díjat, 2005-ben Príma Primissimát nyertél. Előbbiről lemondtál, utóbbinak a jelölőbizottságából távoztál. Mindkét esetben helyesen cselekedtél?

A Prima Primissima akkori zsűrijére ma is mérges vagyok, mert úgy éreztem, hogy a teljesítménynél egyre többet nyomott a latban a politikai hovatartozás, érezni lehetett, mint a kötött pulóvernél – egy sima, egy fordított. Nyolc főt kellett jelöljünk, az ment a nagy zsűri elé. Első évben javasoltam Aczél Endrét, de a többség kiejtette. A másodikban javasoltam Hegyi Ivánt, de a második válogatón ő is elvérzett. A harmadik évben Megyesi Gusztávot ajánlottam az úgynevezett előválogatón: „Nézzétek, nagybeteg, utolsó alkalom, hogy megkapja ezt a díjat.” Ő tényleg zseni volt, szerintem olyan szintű, mint Bálint György, bár nem szeretek hasonlítgatni, de fölösleges is, még a nyolc közé sem szavazták be. A következő évben ismét hívtak, de föladtam. Válogassanak nélkülem.

A Táncsicsodat 2013-ban visszaadtad.

Sok más díjazottal együtt, tiltakozásul, mert abban az évben az Echo tévés Szaniszló Ferenc is megkapta a díjat. Ha bármikor, bárki kíváncsi volt a véleményemre, elmondtam, többnyire viszont meg is írtam, mert említettem: ez a dolgom. Emiatt pontosan követhetők a találataim, a tévedéseim. De egy pillanatig sem gondoltam, hogy maguk mellé emeltek, pláne, hogy a tenyeremből ettek, inkább azt, hogy valamelyest egymásra vagyunk utalva. Abban viszont van igazság, hogy sokszor a hiúságom csapdájába estem, tetszett, hogy többé-kevésbé mindenhol komilfó voltam. De ebbe belejátszott az idealizmusom is, hogy médiaháború ide, vagy oda, nemsokára ez válik normálissá, természetessé. Tévedés volt, csalfa, vak remény.

Címkép: Tamás Ervin/ Mohos Márton képe 24.hu