Posted by A szó nem száll el
Egy nagyon kedves barátnőm mesélte a napokban, hogy kamasz gyerekei Sirivel kiabálva, csúnyán beszéltek, amikor az Apple mesterségesintelligencia-alapú személyi asszisztense félreértette a kérésüket. Mire ő határozottan leállította a gyerekeket, és megkérte őket, hogy beszéljenek szépen. Persze rögtön elindult a viccelődés, hogy azért kell vigyázni az AI lelkére, hogy szerezzünk egy jó pontot arra az esetre, ha majd átveszik a hatalmat. De igazából mind éreztük, hogy nem erről van szó. Aztán pár nappal később, egy podcastban egy matematikus is arról beszélt, hogy a cset-GPT-vel igenis szépen kellene beszélni. Nem azért, mert a robotra kellene vigyáznunk, hanem azért, hogy ne szokjuk meg a durva kommunikációt. Mert ha nem figyelünk oda, akkor egy ponton túl már nemcsak a csetrobotokkal meg mesterséges intelligenciával, hanem egymással is csúnyán fogunk beszélni.
Mennyire fontos gondolat!
Magunk teremtjük a világot, amit azután belakunk, és felelősek vagyunk azért, hogy mi történik ott. Minden tettünk számít, és számítanak a szavaink is, mert azoknak is teremtő erejük van.
Könnyebb lenne az élet, ha azt szoknánk meg, hogy nem bántunk senkit, függetlenül attól, hogy ember-e, vagy sem. Ne szokjuk meg, hogy ha szólnak hozzánk, arra durván is reagálhatunk, és nem lesz semmi következménye.
Persze most már nem Siriről vagy a csetbotokról beszélek, hanem magunkról. A világ tényleges urairól, akiknek elképesztő hatalmuk van. Igazi varázslat, hogy simogathatunk, ölelhetünk, szerethetünk a szavainkkal, de akár gyilkolni is képesek vagyunk velük.
Az az igazság, hogy a szó nem száll el. Főleg a gyerekeknél. Azt mutatják a kutatások, hogy évtizedekkel később, felnőttként is pontosan emlékszünk azokra a pozitív, megerősítő szavakra, amelyek sokat jelentettek, és sajnos ugyanígy megmaradnak a mérgező mondatok is.
Ugyanaz az agyterület aktivizálódik, ha megütnek, mint amikor szavakkal vernek. És mint minden erőszak esetében, itt is úgy van, hogy meg tudjuk szokni a durvaságot, és rászoktatjuk magunkat arra, hogy ne fájjon.
Egy idő után pedig elhisszük, hogy „meg sem halljuk”, „fel sem vesszük”, ami történik, sőt, hogy igazából ezzel nincs semmi baj, ez így természetes. Mert a világ ilyen.
Több durva szó a közbeszédben – több gyermekbántalmazás
Sosem fogom elfelejteni azt az élményt, ami a pályám legelején történt. Egy iskolai diákcsoporttal dolgoztunk. Olyan gyerekekkel, akiknek az osztályában korábban egy durva bántalmazásos eset történt. Körben ültek a gyerekek (ahogy szoktuk), mindenki kapott egy papírt és tollat, hogy felírja a nevét (ahogy szoktuk), azt kiragasztottuk a ruhánkra, és mentünk egy kört, hogy mindenki bemutatkozzon szóban is (ahogy szoktuk). Aztán odaért a kör az egyik kisfiúhoz, aki nagy, őszinte mosollyal az arcán mondta, hogy az ő neve Köcsög, mindenki így szólítja, és azt szeretné, ha mi is így szólítanánk. És nem viccelt. Senki nem röhögött fel, hogy milyen jó poén volt, alattam viszont megnyílt a föld. A mai napig nem tudom, hogyan oldódott meg az a helyzet. Egy pszichológus kollégával vettem részt a foglalkozáson, aki reagált, oldott a helyzeten, felkerült a papírra a gyerek valódi neve, és mentünk tovább, nekem viszont örökre beleégett az agyamba, lelkembe az, amit utána még sokszor megtapasztaltam: a gyerekek elhiszik a felnőttek szavait, hisznek egymás szavainak, és utána ez mágiává alakul, a szavak pedig beivódnak a bőr alá, észrevétlenül a részünkké válnak, és képesek arra, hogy meghatározzanak minket.
Néha maguk a szavak válnak stigmává. Máskor a szavak által keltett érzések.
Jól tudjuk, hogy a verbális erőszak, és a szavak erejével keltett érzelmi bántalmazás képes egyéni életeket megmérgezni, elnehezíteni (a kamaszkori öngyilkossági kísérleteknek legalább a felében tetten érhető ez), de azzal ritkán nézünk szembe, hogy ez az erőszak társadalmi, közösségi szinten is hat.
A WHO nagy jelentése a gyerekekkel szembeni erőszakról egyenesen úgy fogalmaz, hogy azokban a társadalmakban, ahol az erőszak szintje általánosan magasabb, ott a gyermekbántalmazások száma is megnő.
Ha tehát egy országban polgárháború van (vagy háborús hangulatkeltés), ha a közbeszédben elfogadottak a durva, minősítő, erőszakos megnyilvánulások, ha a közszereplők kommunikációjában az egymás iránt mutatott tisztelet nem jelenik meg, vagy a nyíltan erőszakos szembenállás az uralkodó, akkor ez nemcsak „közállapot”, hanem olyan rendszer, amelybe kódolva van az erőszak a közösség és az egyének szintjén is. Ideértve a gyerekeket is.
CÍmkép: Haris László Kocsmai verekedés