Posted by Odze György
Életképeim
>Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam.
Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük.
Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették
használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató
munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én
szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a
pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként
is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért
aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti
Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged.
Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a
hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.
-Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi
büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.
-Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.
Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet
Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé
került, és máris indultam vissza Bástihoz. Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája
felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a
rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól
hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is
rajzolhat, ha éppen kedve tartja.
-Ez az első Martini az életében? – nézett rám Básti.
-Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.
-Jegyezze meg, fiatalember, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és
citromkarikával.
-Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem
vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán,
csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a
szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő,
ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.
-Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet –
figyelmeztetett.
-Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.
-Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával, de közben megvolt már a
koktélos pohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt
Básti.
-A Martini koktélos pohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a
menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta
átmeneti nehézségeken.
-Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.
-Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a
halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy
határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a
pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.
Básti kényelmesen hátra dőlve türelmesen olvasott az asztalnál.
-Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.
-Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette
el, amiért hálás is voltam neki. – Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került
bele?
Címkép: Básti Lajos