Posted by 
H. Móra Éva
Meg kell vallanom, elfogultan szeretem Grecsó Krisztián kisprózáját. Sok-sok évvel ezelőtt a Nők Lapja hasábjain találkoztam először írásaival, ezek közül a Juszti mamáról szólók voltak a legemlékezetesebbek, azonnal a szívembe zártam. Megkapó volt, amilyen természetességgel mesél ez a fiatal író kettejük szeretetkötelékéről.
Később a Harminc év napsütés olvasásakor megsokszorozódott ez az érzés: itt már nemcsak a család, hanem maga a szülőföld mérhetetlenül erős vonzása is megmutatkozik. Olyan gyökereket jelent Grecsónak a Viharsarok, az idevaló ember, „a földek embereinek” mentalitása, amely életre szóló alapot, erkölcsi tartást, zsinórmértéket adott. Lehet vele perbe szállni, lehet kitörni belőle, egészen mást akarni, de kitörölni nem lehet.
Igen, már abban a kötetben is markánsan kirajzolódott a kitörés vágya. Nem kell túl sokat keresgélni felmenői között, hogy boldogtalan, derékba tört életeket lássunk; elég apjára gondolni, aki igen hamar feladta lázadó hippi-zenész álmait, s fejezte be méltatlanul rövid életét megkeseredett szenvedélybetegként. Vagy Márta mamára, „aki sohasem bocsátotta meg anyámnak, hogy nem maradt özvegyen. Hogy a kötelező gyászév után elengedte a magányt” S figyeljünk, egy alaptétel következik: „A boldogság nőidegen dolog, képtelenség, nem is vágyunk rá.” Nos, ilyen indíttatásokat kapott, ezzel a batyuval indult útnak a mesebeli szegénylegény, s került előbb a közeli városokba majd a fővárosba. Kitörni vágyott, de asszimilálódni talán nem is akart, nem is tudott. Pesti polgárként is – ahogy magát nevezi – „katolikus parasztgyerekként” tekint a világra. A beilleszkedés buktatóiról a Valami népi novelláiban olvashatunk. Már abban a kötetben s ebben az újban is kendőzetlenül beszél első, elsietett házasságáról is („leszedtem magánéletem […] zöld paradicsomait”), majd megtalálva neki teremtett igazi párját, hosszú küzdelem következett, a betegség. Újabb hosszú küzdelem: a vágy az apaságra. Végül megadatott, nem úgy, ahogy várták, de hiszen a Kisjézust is örökbe fogadták szülei – megérkezett Hanna.
És eltörpült minden addigi. És nem kérdés többé, ami az addigi felnőtt(nek vélt) életben kérdés volt; egyetlen dolog fontos csupán: teljes valójával kislánya felé fordulni, figyelni, megtanulni az ő szemével látni a világot. „Figyeltem ezt a gyönyörű, habzó örömet, az őszinte felszabadultságot, hogy élni milyen éteri varázslat, próbáltam tanulni tőle, felszívni valamit az erejéből […] És közben persze szorongtam is kicsit, hiszen mindig azt szoktam, hogy mikor veszi el mindezt az idő, hogy mikor növi ki a lányunk azokat az egészen pici csodákat, amiket mi tudunk adni neki.” Nem készítettem statisztikát, hogy hányszor szerepel ez a szó a könyv lapjain, de bizony a sok-sok feltáruló hétköznapi csoda mögött mindig ott lapul a szorongás. „…szétszaladt bennem a félelem, mennyi ide-oda boruló, extrém helyzet vár még ránk…”
Szorong a tündéri pillanatok múlékonysága miatt, és szorong azon, hogy vajon sikerül-e jó apának, jó szülőnek vagy legalább elég jó szülőnek lenni. Becsületet, tisztességet, tartást átadni ennek a rábízott léleknek amúgy szegvári módra, de kitörni is abból a gúzsból, szabadnak, könnyednek lenni, nem cipelni tovább az előítéletek és értelmetlen megszokások mázsás súlyait. Helyettük a meggyőzés, szelíd magyarázat, erőszakmentesség a választott út. Bár örökös kételkedéssel telnek e szülőpár napjai, gyönyörűen fogalmazza meg az ösztönösség lényegét: „abban azért biztos vagyok, hogy legbelül, a szív tájékán mindenki érzi, hogy amit csinál, jó-e vagy nem. És én minden másban így éltem eddig, apaként se tudok máshogy.” Meg kell tanulni megélni a pillanatot, jelen lenni abban, nem korábbi „emlékek lyukas alját foltozni, sérelmeket fáslizni” (de szép!), hanem meglátni, hogy „éppen ez az, amire mindig is vágytam.”
Illanó boldogság és szorongás, felhőtlen együttlétek és aggodalom – valami ilyesmi sugárzik a kötet címadó szakaszának írásaiból. A bevezető részben a gyökerekről, a felmenőkről olvashattunk, a záró egység pedig részben ifjúkori emlékeket idéz, részben jelenkori gondolatokat közöl. (Az írások különböző lapokban megjelent tárcanovellák.) Csodálatos metaforákban emlékezik meg hajdani tanárairól: „A pedagógus hősugárzó, ábrándok őrzője, az egyetlen hírnök, hogy létezik benned az egykori fiatalember, aki teljesnek álmodta az életet.” Újabb metaforák az írói létről: „Magyar írónak lenni kiváltság, csoda és kovásztalan, nehéz kenyér, magány, lehetetlen és kérges szomorúság…”
Több novellában is megfogalmazódik, hogy lassan-lassan „belakja” a fővárost is ez az egykori, messziről jött fiú – bár a Hannával keresztül-kasul bejárt utcák, játszóterek is mind efelé mozdították a dolgot –: megkapó a Költők emlékezete című írás, amely egy-egy konkrét nevezetes helyhez, házhoz, villamoshoz társuló személyes emlékeket idéz fel néhai költőbarátairól. Döbbenetes erejű az a kép, amelyben egy külföldi írókongresszuson tartózkodva értesül a lángokban álló Szabadság térről, s az aggódó féltés ébreszti rá: ő szereti, magáénak érzi ezt a várost!
Szeretetkötelékekről, boldog pillanatokról, intenzív érzelmekről volt szó eddig, de ezúttal is jelen van Grecsó írói humora; pontosan érzi, mikor kell az érzelmi hullámokat egy-egy fricskával ellensúlyozni. E fricskák többnyire önmagára, kamasz- vagy ifjúkori csetló-botló énjére irányulnak. Ám befejezésként mégsem ilyet említenék, hanem a számomra legemlékezetesebbet, a Mai sakknovellát. És nem azért, mert milyen megható, hogy ez a kis család ukrán menekülteket fogadott be a nappalijába, hanem hogy Grecsó Krisztián milyen végtelenül érzékeny az emberi szenvedésre, kiszolgáltatottságra, megalázottságára. S mindezt szíven ütő módon tudja megfogalmazni.
Régi és új harca, kőbe vésettnek hitt törvények és kitörni akarás – melyik győz? Mindennek az esszenciája ott van a záró novellában: Tudta?
248 oldal, a könyvre nyomtatott ár 4999 Ft,
online ár a lira.hu-n 3999 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 963 144 2588 (papír)
ISBN 978 963 144 2809 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Családi történetek olvashatók ebben a könyvben: a szülőkről, akik nevelnek minket, vagy épp a szülőkről, akikké válhatunk. Hogyan határozzák meg a saját gyerekkorunk történetei a felnőttkori választásainkat? Meg lehet-e szakítani a rossz mintákat, meg lehet-e őrizni a jókat? Hogyan lehet érvényesen elmesélni, mekkora boldogság – minden nehézség ellenére – apává válni?
Grecsó Krisztián történetei mindig egy apróságból indulnak – legyen az egy játszótéri séta a kislányával vagy egy kamaszkori emlék –, ám rendre olyan távlatot keresnek, amelynek segítségével nemcsak a szerző, de az olvasó is megértheti saját sorskérdéseit. A nehéz témák elmesélésén is átüt a derű, a boldogság keresése, amely minden ellenkező híresztelés ellenére nagyon bonyolult állapot.
Címkép: Falus Kriszta/Nők Lapja