Posted by Doros Judit
>Már a felirat is homogénné kopott a vörösre festett homlokzati falon, így csak az elhomályosodott foltok számából sejthetjük, az lehetett kiírva, mozi, és nem pedig az, filmszínház. Három, fémmel keretezett ajtó darabolja a bejáratot, itt-ott horpatagok, rozsdásodnak. A keleti országrészben, annak is a határhoz közeli oldalán, egy beregi kisvárosban vagyunk. Kulcsot kaptunk, hogy bejussunk, de többször is próbálkoznunk kell, míg az egyik zárba beleillik, és lassan elfordítva azt kinyílik a bejárat.
Gyerekkorom első mozija jut eszembe, a hegyi faluban, ahol nagybátyám volt a mozigépész. Korábban művelődési házként, később már étteremként szolgált a nagyterem, amelynek színpada elé hétvégente leeresztették a piszkosfehér vásznat, így rögvest filmszínházzá változott a hatalmas helyiség. A filmek iránti, máig tartó rajongásomat bizonyára meghatározta, hogy az első alkotás, amelyre apámmal először kettesben beülhettem, a Volt egyszer egy Vadnyugat, Sergio Leone filmje volt. Már az izgalommal töltött el, hogy napokkal a bemutató előtt a kis reklámvitrinekben ott csábítottak a filmből kifotózott jelenetek, Claudia Cardinale meztelen háta, amint egy jégkocka olvad végig a gerincvonalán. Az osztálytársaim többsége azonnal belezúgott a harmonikás Charles Bronsonba, nálam viszont Cheyenne vitte a prímet, Jason Robards, azzal a fájdalmasan optimista tekintetével. Nem tudom, miért „cenzúrázták” hajdanán a film végét, talán vidám befejezés kellett a szürke hétköznapokban, így csak évtizedekkel később, már a rendezői változatból tudtam meg: hősöm a film végén meghal, elvégre rosszfiú volt, még ha azok között a legjobb is.
Szakadt plakátok, elmosódó sztárarcok között gyalogolunk fel az itteni emeleti kisterembe, ahol lám, még mindig ott az egyik vetítőgép.
Már nem a nagyon régi, amelynek surrogó kerekét gyakran néztem ámulva. Hiszen az csak valami varázslat lehetett, hogy odafent a gépteremben beindul egy motor, elrugaszkodik a celluloid-tekercs, felizzanak a fénycsóvák, s a kis ablakon át a nagyterem vásznára érve már egy valódi történetet rajzolnak odalent. Kikukucskálok az itteni kis ablakon is: hosszú, szűkös a nézőtér, de egyetlen padsor vagy szék sem tarkítja, töri meg az ürességet.
Beregi Cinema Paradiso, még ha nem is tűzvész pusztította el, hanem a lassan morzsolódó idő.
Népszava