Posted by Ferber Katalin
Nem tudok nem menni. Volt COVID, a legrosszabb időszak, akkor nem tudtam. Aztán valamicskét lazult, mentem is, bár sokkal ritkábban, mint előtte. Ezévben másodszor voltam, s észrevettem magamon a furcsa tüneteket. Nem, nem a COVID tüneteit, hanem valami egészen másét. Nézzük most onnan, ahonnan mindezt én nem láthatom, hiszen nem tudok kibújni a bőrömből (már rég nem is akarok), s magam mellé ülni. Eltérően a turistáktól, én afféle fura lény vagyok otthon. Belépek egy kávéházba és angolul köszönnek. Elszaladok egy kisvendéglőbe és amellett hogy visszamosolyog rám a pincérnő, többször elismétli, hogy mily csodálatos, hiszen én olyan “pozitív” vagyok. (Mindössze köszöntem és kértem elvitelre egy húslevest.)Ugyanaz a három úriember ül mindig ugyanannál az asztalnál ebben a vendéglőben. Kettő hasonló korú mint én, a harmadik pedig ugyanabban a házban lakik ahol én, de úgy tesz, mintha nem találkoztunk volna soha. (Fekete spánielje van, minden este, mielőtt találkozik a két idősebb barátjával, megsétáltatja az ebet, de sohasem köszön nekem vissza, a spancival beszélget.)
Második alkalommal megyek a vendéglőbe, ugyanaz a lelkes mosoly, de jó lehet magának, mondja ugyanaz a pincérnő, letegez, és puszit küld, amikor vége a műszakjának. Pozitívnak kell lenni, mondja a sokáig nyitva tartó élelmiszerboltban a tulajdonosnő. Minek panaszkodni, teszi hozzá, nevet, és eszébe jut, hogy néhány hónapja mi már találkoztunk. Min-den-ki visszamosolyog rám. A néni, aki előttem botladozik, egy vadidegen úr suttogja, jaj de jót tesz ez most nekem, aztán felszállok a villamosra és kortól és nemtől független sósavval szétmart arcokat látok magam körül. Persze ez csak egy buta hasonlat, itthon vagyok, motyogom halkan, egy igazán elegáns budai kerületben bérlek lakást, ott csend van, nyugalom, sok fa, kertek, automata riasztólámpák és néma kamerák. Én sohasem laktam Budán, az nekem egy másik világ volt, mindig Pesten éltem. Gyalog megyek mindig két villamosmegállót, egy utcányi szent-tel kezdődő intézmény van, ciszterek (jaj már megint, a rendfőnöknő nagynéném meg az anyám jut eszembe) templom amin a “Zárva” tábla van, de nyitva van, a kitett könyvek elvihetők adomány fejében, ingyenes koncertek, a misék időpontjai, besettenkedem, egyetlen idős férfi ül a leghátsó sorban, s mire körbenézek, már egy huszonéves fiatalember is beül mellé imádkozni. Szent a járda itt, szent a gimnázium, szent az átható macskapisi szag, a negyedik nap séta után már én is megszentesedve érzem magam. Pesten bezzeg minden más.
Kevesebb a szent, több a kétes, sőt, egyenesen visszataszítóemlékömleny, szoborban, oroszlán hatalmas hátsójának látványában, beton, csattognék rajta szívesen, de rég nem hordok magassarkút. Írhatnám persze hogy nincs tisztaság, (nem az a lényeg, mondja egy honi ismerősöm) de a tekintetekben sincs. Nyár elején, amikor legutóbb otthon jártam, még sok volt a beszédes ember, csak úgy ismeretlenül belekezdtek, talán mert az én tekintetem nem zavaros. Bioszarvas, biomarha, szalámik sok tízezerért, egy lélek sincs a boltban, de a fiatal eladónő nagyon lelkes, meggyőződése hogy nemsokára jönnek majd a vevők. Gül Baba emlékkert a hegy oldalában. Barátnőmmel felsétálunk, tábla: Exkluzív lakások épülnek. A látvány Gül Baba egyik kertjéből lenyűgöző, tulajdonképpen mindig onnan kellene néznem a várost, “felülről”. Helyekre kellene bemennem, biztos ott mindenki mosolyog, próbálkozom is, de hiába. Láthatatlanul ott ül mindenki vállán valami, ami súlyos, úgy képzelem hogy fekete és bántja éjjel nappal a váll tulajdonosát. Befurakodott mindenki anyagcseréjébe a pusztító közöny. Menedéket ez elől csak az talál, akinek van szeretett gyereke férje felesége anyukája, otthona. Ha álságos kötelező (nemzet)közösséghez kell tartozni, íme, a hatása.
KÖZÖNY. Egyébként remek és sikeres Nemzetközi Könyvfesztivál, a Kölcsey gimnázium néhány tanárának kirúgása, semmi különös. Az utolsó este, visszautazásom előtt eszembe jut, hogy három évtizeddel korábban a nagy eufória közepette hogyan szerelt minden lakó minden emeletre rácsot, hogyan teremtődtek (!) zárt kapuk, kapucsengők, néma kamerák, visító riasztók. Mindenki észszerűen bezárta magát. Visszaérkezem oda, ahol egy évtizede élek. Olykor mosoly, pedig még esik is, kuncogós kacsintás, elég mindehhez egy vidám piros sapka, s máris megvan a jókedv. A sapka rajtam van.