Posted by Gábor György
>A szakmai alázat és elkötelezettség számomra az utolsó remény (tudom, naiv remény, de akkor is), hogy egy velejéig romlott és ízekre szabdalt társadalomban az együttélés legelemibb normái (egészségügy, igazságügy, rendvédelem stb.) háborítatlanok lesznek, s komolyan vett hivatásunknak köszönhetően személyiségünk, autonómiánk és öntudatunk sértetlen és bevehetetlen erőd marad.
Aki parányit is komolyan veszi a saját hivatását, s megvan benne az elengedhetetlen szakmai alázat – amely híján professzionizmusról szót sem érdemes ejteni – kerüljön is bármilyen pozícióba élete során, hivatásának írott és íratlan törvényeit, s a hivatásából fakadó etikai követelményeket minden körülmények között szem előtt tartja. Ez – normális esetben – reflexszé vált tanult magatartás. Ezeket az előírásokat, parancsolatokat nem lehet leváltani, nem lehet azokat felrúgni, s tőlük homlokegyenest eltérő módon viselkedni, hiszen a hivatás választott identitásunk része, én-azonosságunk, értékrendünk, magatartásunk, viselkedésünk legalapvetőbb formálója és meghatározója.
Ez adja annak garanciáját, hogy a pártelköteleződés vagy az ideológiai szimpátia soha ne írhassa felül egy orvosnál az esküjében foglaltakat, s ne történhessék meg, hogy egy vele ellentétes politikai preferenciával rendelkező beteget félrekezeljen; hogy egy bíró a saját szakmájának elvárásait politikai megfontolások tárgyává tegye; hogy egy tűzoltó csak a hozzá közelálló világnézetű ember házát kezdje oltani; hogy a rendőr kizárólag a neki szimpatikus személy védelmét lássa el, s egy újságíró (hangsúlyozom: újságíró és nem a Párt nagygyűléseit látogató, s további eligazításra váró ócska propagandista), szóval egy újságíró ne a tények feltárására törekedjék, stb.
Az irgalmas szamaritánus esetének (talán a keresztény kormány számára is tudott történet) ismert az az értelmezése, hogy az adott korban egymással konfrontálódó zsidók és szamaritánusok helyzetén az irgalmas szamaritánus épp azért képes felülemelkedni, mert orvos, az igazi orvos „prototípusa”, aki sosem azt mérlegeli, hogy kinek jár és kinek nem a gyógyítás, hanem kizárólag az van a fejében, hogy a betegről, bárki legyen is az, gondoskodni kell.
A szakmai alázat és elkötelezettség számomra az utolsó remény (tudom, naiv remény, de akkor is), hogy egy velejéig romlott és ízekre szabdalt társadalomban az együttélés legelemibb normái (egészségügy, igazságügy, rendvédelem stb.) háborítatlanok lesznek, s komolyan vett hivatásunknak köszönhetően személyiségünk, autonómiánk és öntudatunk sértetlen és bevehetetlen erőd marad.
Ha valaki eljut odáig, hogy mindezt valamiért (bármiért) feladja, az nem csak hivatását megbecstelenítő, saját személyiségét felfüggesztő, önmagát szemen köpő alak, hanem hivatásának rongy árulója is, minthogy éppen hivatása fenntartásának látszata mögé bújva a legnagyobb gazemberségeket követi el, lejáratva az adott szakma tisztességes sokaságát. Márpedig akadnak hivatások (lásd pl. a fentieket), amelyek esetében a velük szemben támasztott legkisebb gyanú vagy bizalmatlanság a társadalom egészét alapjaiban rendítheti meg, a közösség tagjait elbizonytalanítva, amelynek következményei – történelmi példák sokasága mutatja ezt – beláthatatlanok, minthogy az egyes ember jövője épp úgy tervezhetetlenné válik, ahogy a társadalom egészéé.
Miért mondom mindezt? Itt van ez a dr. Takács Péter nevű néhai orvos, manapság politikai közszereplő, egészségügyi államtitkár. Már korábban írtam róla: bement egy politikai tévéműsorba, ahol orvoshoz, a saját hivatásához méltatlan módon, ám az övéinek már puszta küllemével is feltétlenül megfelelni szándékozva, egy magára öltött póló feliratával hirdette, hogy ő nem liberális ember, neki semmi köze sincs ehhez az emberfajtához, hiszen azok tudjuk kifélék, mifélék, ő viszont normális apukaként a nevelés során arra törekszik, hogy a gyerekéből ne legyen liberális szörnyeteg.
Címkép: Valódi arccal, valódi trikó felirattal
Klubrádió