Posted by Tamás Ervin
>A bűnözőket – így általában – akkor sem sajnáljuk, ha sajnáltatják magukat. A magyaroktöbbsége legszívesebben bitófán látná a leginkább eltévelyedőket. Amikor azonban az általánosból mostoha sorsok, egyedi pályaívek, társadalmi igazságtalanságok bukkannak felszínre, legalábbis elgondolkodtatóvá válnak az okok, felszínre kerülnek az emberi rendszerhibákkal, elvetendő mintákkal vegyülő történetei. Iszaposabbá válik az addig könnyedén meghozott verdikt akkor is, amikor a napnál világosabb a kivételezés politikai-hatalmi színezete. Ügyes, vagy ügyeskedő – nálunk hovatovább egyre megy. Legfeljebb az egyik ül, a másik meggazdagszik, adott pillanatban csupán az válik fontossá, hogy a két érintett közül melyik mérte be saját pozícióját, nélkülözhetetlenségét, vagy amit másokról tud.
Schadl György, ez a minden hájjal megkent jognepper, akinek kapcsolati hálója, szívességrendszere mindenestől kibomlott, pörögnek a piti és a nagy horderejű esetek, panamák, nevek, jelzők, intézési módok – azt sugallják, hogy a Scahadl-szindróma korunk terméke, jóval messzebb vísz, mint a bűnös magánzárkája. Ettől még a fogvatartott joggal panaszolja, hogy még sincs egyedül, vele van megszámlálhatatlan poloska, s ahhoz sem szokott hozzá, hogy fekáliával van bekenve kényszerlakóhelye fala. Nem a számára megszokott környezetben tengeti napjait, ami indokolt, mint az is, hogy a hazai börtönviszonyok már Strasbourg szemét is szúrták. A politika számára viszont a csapda kihasználható, az átlagpolgár rettentő mérges lesz, ha példaképp norvég cellát mutatnak neki.
Nekem azonban minduntalan egy frenetikus újságfotót hív elő az emlékezet: a Kulcsár- ügyből kifolyólag ideiglenesen őrizetbe vett bankvezér képe, ahogyan szabadul. (Ő egyébként a svábbogarakat nem bírta.) Lépdel elegáns szolgálati autója felé, mögötte a hatóság egyenruhás embere viszi utána a kistévét. Nincs az a publicisztika, amelyik többet mondana. Akár le is szögezhetnénk, hogy ennyit legalább fejlődött a magyar igazságszolgáltatás.
Csakhogy. Ezen közben a végrehajtó felettese tevékenyen részt vett a nagyüzemi visszaélés-sorozatban, mondhatni a háló nélkülözhetetlen szeme volt. Ő szabadlábon, fekáliamentes környezetben védekezik hosszú hónapok óta, egyetlennapot nem töltött vizsgálati fogságban, ehelyett a parlamenti szavazógép alkatrészeként vitézkedik, ahogy így járt Simonka György is, aki bíróktól, ügyészektől, fene tudja kiktől, sokkal több belső mozgásról értesült saját ügyével kapcsolatban, mint maguk a vizsgálók, s ezt nem is rejtette véka alá. Egyik sem az a típus, aki megszeppenve hallgat, hiába akar néhány párnázott székben ülő potentát ennél a pontnál és szinten stopot inteni. Csak a hitbuzgók, vagy a balgák képesek engedelmesen fékezni. Hol van már az idilli pillanat a tévét cipelő foglárról?! Miért válhat elfogadottá az illetékesek jogi nyelvbe burkolódzó szánalmas magyarázkodása, ahogyan az a cinikus hatalmi furfang is, hogy a parlamenti kétharmadhoz kellenek a szavazataik? Mint a guanó, rakódnak körénk a szörnyű esetek. A példastatuálás kisiklik, s mint a mozdony, magával ránt több szerelvényt. De ha ez nem volna elég, a végrehajtó- császár végtelen folyamban lehallgatott beszélgetései tovább színezik, hogy milyen országban élünk.
Végkövetkeztetés: egyáltalán nem tisztelt Schadl Úr, ne higgye, hogy csak a fogdája fala van bekenve ürülékkel. A vérszívókról ne is beszéljünk.