Posted by Odze György
>A söfu Kínában mesterembert jelent, pontosabban jelentene, ám tapasztalatom szerint ezek többnyire inkább szakik, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, miközben nem értenek semmihez, és valójában tudják is, hogy nem értenek semmihez, ám mégis megcsinálnak mindent, amivel megbízzák őket. Wang, Hong Kongból áttelepült ingatlantulajdonos, akitől mi is béreltük a lakásunkat, állítja, hogy Kínában nem képeznek ki szakmunkásokat, erre nincs pénz, sem idő, egyszerűen kijelölik őket egy feladatra, aztán biciklire pattannak és mennek is. Az egyébként csodálatos lakóparkban, ahol Pekingben laktunk, ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltunk a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést,
holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell.
A söfu felkapcsolja a világítást, maga is konstatálja, hogy a konyha sötétben marad, ebből megállapítja, hogy a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelünk. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudjuk, mert nem beszéljük a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, majd kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, immáron hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.
-Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.
-Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért
ideges.
A söfut nem is zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát elvégre a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a szerelőközponttal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy divatos tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal. Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás pontosan meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül. De miért kell ezen mérgelődni?
Amúgyis, az idő végtelen. A just a moment Kínában azt jelenti, hogy soha nem lesz belőle semmi. Ezzel majdnem egyenértékű a we check the problem. Azaz, nem történik semmi. Az az ember, akinek elmondjuk a saját bajunkat, úgy gondolja, az nem az ő baja.
Aki időt nyer, az mindent nyer.
Shenyang – csak példaként arra, hogy a kínaiakat nem lehet érteni
Késő délután érkezünk Shenyangba, ez egyike a száz egymilliós nagyvárosnak, a selyemgyár vezetői, akikkel majd tárgyalunk, várnak a repülőtéren. Kedvesek, négyen is kijöttek elénk, meg a tolmács, hau du ju du, a kisbusz csak hat személyes, ilyen dolgokkal azonban egy ekkora országban nemigen törődnek, nagy nehezen bezsúfolódunk mindnyájan, a tolmácsnő a főmérnök ölében ül a gépkocsivezető mellett, ezen is jól szórakoznak, amint a hétmilliós nagyváros felé haladunk az autópályán.
Magyar üzletember kollégám, aki egy napja jött Budapestről, áradozik, hogy milyen jól érzi magát, mennyire irigyel, hogy itt dolgozhatom. Azért nem mindig könnyű, felelem, de ő a nemrég-érkezettek mindentudásával csak magabiztosabb megböki a mellét, engem, apukám, nem most eresztettek el a hathúszassal. A szállodánál elválunk, lázasan kezet rázunk mindenkivel, majd este jönnek értünk és együtt vacsorázunk. Látszólag tehát minden rendben, csak éppen a szoba hűvös. Április van, nem mondom, hogy kibírhatatlan, de mégiscsak hűvös. Hiába tapogatom a fűtőtestet, hideg. Telefonálok a portásnak.
-Nincs fűtés a szobámban – mondom neki.
-Azonnal küldök valakit – érkezik a gyors, megnyugtatóan hangzó válasz.
Az európai gondolkodás és társadalmi beágyazottság szerint ez azt jelentheti, hogy megoldják a problémát. Ám eszük ágában sincs. A kínai gondolkodás és a helyi beágyazottság szerint a portás nem is azt mondja, hogy „megoldja”, hanem azt, hogy „küld valakit” és ez azt is jelenti, hogy az egész amúgy is az én problémám, nem pedig az övék. Pár perccel később megjelenik egy szakember, valójában nem szakember, hanem szaki. Ő a söfu. Ha kell, villamosmérnök, ha kell, vízvezetékszerelő, mindegy, nem ért semmihez, nem is kell, hogy értsen, elég, ha úgy tesz, mintha. Belép, nem is köszön, ez Kínában nem feltétel, nem is bűn, kérdez valamit kínaiul. Miután kínaiul nem beszélek, odaviszem a fűtőtesthez a férfit, ráteszem a kezem. Ő néz rám. Lehet, hogy azt gondolja (ha egyáltalán, ugye, gondol valamit, mert egy söfunak nem kell gondolkodnia), hogy ez az én szokásom, hogy egy kínai söfu társaságában a fűtőtestre teszem a kezem. De neki ehhez mi köze? Na jó, ez így nem megy. Újabb telefon a portára, elmagyarázom, hogy megjelent ugyan a legény, de nem egészen érti, mi a feladat. A portásnő is beszél a söfuval, legalább tíz percig, ennyit Bush nem beszélt Blair-rel Irak megszállása előtt, de hát az ember ne legyen türelmetlen idegen civilizációkban.
A férfi leteszi a kagylót, ő is ráteszi a kezét a fűtőtestre, majd visszamegy az előszobába, kiemeli az álmennyezet egy elemét, felnéz, a zsebéből elemlámpát húz elő, bevilágít. Aztán elmegy. Néhány perccel később egy zsámollyal visszajön, feláll rá, megint bevilágít, lemászik, elmegy. Kész. Még egy ideig várok, nem történik semmi.
Újabb telefon a portára.
-A szoba még mindig hideg.
-A szerelő elment?
-Elment.
-Értem – a portásnő leteszi a kagylót.
Újabb telefon.
-A szoba még mindig hideg.
-Bocsánat, nem velem beszélt az előbb – mondja egy ugyanolyan női hang.
-Hát akkor adja kolléganőjét.
-Kivel beszélt?
-Honnan tudjam? Maga sem mutatkozott be.
-Miss Cheng vagyok.
Ettől persze nem lettem okosabb.
-Nincs fűtés a szobámban – mondom, de a megoldáshoz fűzött reményeim egyre
foszlanak.
-A szoba hideg?
Érdekes kérdés.
-Hát…hűvös – állapítom meg.
-A hűvös egészségesebb, mint a meleg – foglal állást merészen a portásnő.
-Kérem, hogy nézzék meg, mi a gond – mondom erre.
-Persze, nem biztos, hogy gond van.
-Azonban feltehető.
Pillanatnyi csend.
-Azonnal küldök valakit – feltehetően szerencsésebbnek tartotta, ha befejezi a
beszélgetést ezzel az értetlenkedő kerekszeművel.
-Ezen már túl vagyunk.
-Szeretne egy másik szobát?
-Igen, az jó lenne – sóhajtok.
Na, mégis van megoldás.
Néhány perc múlva megjelenik egy portás, menjek vele, mondja, összecsomagolok, irány egy másik szoba. Útközben bocsánatot kér, sorry, de mint világutazó, érzem, hogy fogalma sincs, miért. Belépünk új szobámba, ez is hideg. Megérintem a fűtőtestet, hideg.
-Ez a szoba is hideg – mondom.
-Mindegyik egyforma – mondja a férfi. – Nálunk áprilisban már nincs fűtés. De hát maga kért másik szobát, nem?
Magyar üzletember kollégám is megérkezik a portára, nincs fűtés a szobámban, mondja, de rögtön kérek egy másikat. Helyes, gondoltam, próbáld meg. Majd rájössz, hogy miért ilyen nehéz Kínában dolgozni.