Posted by Olvasónapló
>Tardos János
Kétszer látogattam meg Konrád Györgyöt Hegymagason. Először csak odafuvaroztam az apámat, hogy végre béküljön már ki a két öreg berettyóújfalui zsidó író, akiket nem egészen egyidejű gyermekkoruk helyszíne és polgári származásuk természet szerint összeköt. Akkor én gyorsan, talán magamat
rettentően tapintatosnak érezve leléptem, otthagytam őket, hogy aztán majd valaki más vigye vissza a szigligeti alkotóházba az apámat. Nekem különben is sürgősen vissza kellett érnem Budapestre, családi és munkaügyi okokból.
Másodszor jó sok évvel később Kepes Jutka, gyerekkori barátom, Kepes Janó Rómába származott, de szokás szerint helyben nyaraló nővére vitt le az én unszolásomra Konrádékhoz, hátha kihúzhatok belőle valamit akkor már halott apám gyermekkori emlékeiből, de ebből nemigen lett semmi, mármint a kihúzásból, mert apám 15 évvel volt idősebb nála, és gyermekkorban ez áthidalhatatlanul nagy időbeli távolság.
Nagyapám, Henrik persze híres és megbecsült ügyvéd volt a helyi zsidó és nemzsidó közösségben, Konrád vaskereskedő apjához mérhetően vagyonos ember. Apámat is jól ismerte Konrád, csakhogy jóval későbbről, az 56 előtti és alatti budapesti kommunista és íróvilágból, s azután a kommunisták által többé-kevésbé üldözött ellenzékből – csak éppen Berettyóújfaluból nemigen. Apám ugyanis onnan 1938-ban, Konrád 5 éves korában végleg elszármazott: előbb Párizsba, azután 1947-től megint vissza Budapestre.
Most, hogy már ő, vagyis a hegymagasi remete író sem él, egy szerencsés véletlen folytán harmadszor is meglátogattam Konrádot: egy facebookra kitett link láttán a képernyőmre varázsoltam a Fenn a hegyen… kezdetű önéletrajzi kisregényfolyamát, pontosabban mozaikregényét, s leültem vele szemben, hogy megint Berettyóújfaluról kérdezgethessem.
Másfél nap alatt megvoltam ezzel is. Úgy olvastam, mint egy krimit: behabzsoltam. De a fordulatos bűnügyi regénnyel ellentétben a most olvasott sztorik nagyobb része hosszabb távon is bizonyára megragad bennem, vagyis még egy darabig képes leszek több helyről is idézni belőle. Ha nem is szó szerint, de a lényegét tekintve. Nem a stílusa vagy a nyelve miatt: az nekem néhol kicsit száraznak, esetlennek, darabosnak tűnik. Nem is az őszintesége miatt, pedig minden szava nagyon is igaznak tűnik.
Csak hát az én szememmel olvasva kicsit túlságosan is önelégült, egy hosszú életen át meghozott összes döntését utólag is egyformán helyesnek tartja, talán csak egy kivételével, amikor egy távolabbi családtagját megadóan bemártotta az ávón. Bár ezt utólag is szégyelli, de felmentést mégis talál rá felmentést magának, mert több más ártatlan embert ezzel kiszabadított a belügyi zsarolásból. Mindezekkel én egyetértek, és el is hiszem neki, hogy ő bűntelennek látja magát, s ezt helyeslem is.
Még talán irigylem is tőle ezt az érzést, ezt a lelki-erkölcsi nyugalmat, amire felhatalmazza az életműve, a rengeteg oktalan, igazságtalan üldöztetés, amelyet látszólag sztoikus nyugalommal elviselt. A töretlen munkamorálja, amelynek mintáját otthonról hozta, akárcsak énjének kissé naiv, becsületes vonásait. Hogy a munka mindennapi szükséglet, beleértve a kívülről léhának tűnő felhőtlen szemlélődést is, akár kishibás, de lényegében gyönyörű, otthonos tájakról, illetve ezeknél kicsivel hibásabb, de még mindig szerethető
emberekről van szó. Engem azonban nem ez az őszinte vagyis persze irodalmi, de lényegében őszinte önvallomás fogott meg Konrád önéletírásában leginkább. Én ugyanis sajnos nem hiszek eléggé a hibátlan jellemekben, és nem is tartanám kívánatosnak, hogy túlságosan nagy számban legyenek körülöttünk ilyenek. Regényben talán megengedem, de ott is kicsit nevetségesnek, levegőszerűnek tűnnek. Hanem ennél százszor, ezerszer jobban megfogott a dolog személyes, mondhatni fizikailag közeli jellege. Hogy az emberek, a helyszínek, a jelenetek olvasás közben plasztikusan sorban megjelentek előttem, hiszen sokat közülük személyesen ismerek, illletve bejártam, megtapasztaltam én is. De ha mégsem, akkor is tudom, ki, mit, mikor és hol csinált, látott vagy szenvedett el.
Előttem van például a Toroczkó (vagy Torockó) utca 3., ahol Jutka, Konrád utolsó felesége lakott vagy lakik még ma is, ezt már nem tudom. Nekem egyik kedves gyermekkori színhelyem: nagybátyámék félemeleti lakása, három unokatestvérem állandóan zsongó gyerekkori otthona. Élénken előttem van Lángh Juli, párizsi, később müncheni disszidens újságíró kollégám alakja: ő 13 vagy hány éven át volt előtte Konrád
felesége. Látom a mára megkomolyodott, de már akkor is gyönyörű Dorka lányukat 16 vagy 18 évesen Münchenben a Kovácsy Tibinél, a spájzban növesztett marihuánaültetvény előterében: rám ügyet sem vetve issza barátom keserű mézzel átitatott, felnőttes szavait.
Lelki szemeimmel persze látom Berettyóújfalut is, mert apám nagyritkán elengedte magát, és olyankor öngúnya görbe tükrén át láttatva velem, mesélt az ottani gyermeki élethelyzetekről, a strandról, a teniszről, a téli korcsolyázásról, a Debrecenbe való buszos gimnáziumi bejárásról, a leventeoktató tanár zsidók
iránt érzett leplezetlen megvetéséről, a Makk Karcsi apjának magától értetődően szegregáló nézőteréről, ahol jobbra a zsidók, balra a keresztények, az első sorokban pedig a cigányok kaptak helyet, ebből veszekedés soha nem volt.
Tudom a New York palotát, ahová Konrád a kézirataival 56-ban és utána is be-betévedt, ismertem a Valóság szerkesztőségét, mert anyám Népművelésének folyosószomszédai voltak a negyediken, s ott én 14-15 éves koromig sokat lábatlankodtam, mint egy afféle munkahelyi óvodában-napköziben. Tudom a
Fészek zöld faráccsal bőségesen körbefuttatott udvarát, ahol gyermekkoromban néha egy-egy vasárnapi ebéd erejéig magam is megfordultam, páni ijedtséget keltve a pincérekben, hiszen megenni szinte semmit nem voltam hajlandó, legfeljebb ha tükörtojást vajas zöldborsó körettel, de azt is csak hosszadalmas és látványos-könnyes hisztirohamok után.
Látom Konrádot, illetve magamat, amikor a zöldborsót a villa domború oldalára kell duzzogva, húzódozva púpozni, ahonnan persze legurul, ha előbb egy kis darab előzetesen felszúrt hússal meg nem támasztom: ezzel engem apám gyötört Trouville-ban 15 évesen, első nyugati utamon, alig pár nappal a győzedelmesen befejeződött hatnapos háború után, amikor végre kézbe kaphattuk anyámmal a Szirmai elvtárs által
előzetesen már beígért kék útlevelet. Addig ugyanis – Konráddal ellentétben – engem senki sem nyaggatott, hogy vaskos szótárakkal a hónom alatt tanuljak meg tisztességesen, nem széttárt könyökkel, vagyis nem természetes, kényelmesasztali testtartással enni, mint ahogy egyébként gusztusom lett volna.
Még sok más helyszínt ismertem magam is, vagy csak éppen a szemem előtt már régebben megképeződtek ezek mások elbeszélése nyomán. Első vagy második kézből értesülve voltam Kuczkáék 1956-os Életképek folyóirat-álmodozásáról. Talán apám is benne lett volna, és lám, tehát Konrád is.
Sarkadi Imre szerencsés akrobatamutatványairól is időben értesültem: ezeknek apám a közös vidékjárásuk során többször beijedt, féltő szemtanúja volt, mint ahogy anyám is megjelent Kondoréknál azon a végzetes éjszakán, amikor a kedves, nagy tehetségű, de elkeseredetten ivó, kifinomultan művelt népi író leszédült egy magasabb emeletről a hajnali sötétbe. Egy-két nappal lehettünk Gagarin lenyűgöző űrutazása után, talán épp aznap írt az újságba vagy beszélt a rádióba erről elragadtatva Sarkadi, mielőtt őt magát is el nem ragadta a halál.
Azután ott van persze a Madách gimnázium is, ahol könyvtárbújó, Platón-fordító anyai nagyapám latint, ógörögöt, de inkább talán csak magyar irodalmat vagy történelmet tanított Konrádék kamasz osztályának, lelkileg elvarázsolva, mintha csak felnőttekkel beszélgetett volna, nem pedig tesztoszteron- túltengésben szenvedő pattanásos fiúknak, akik közül legfeljebb ha féltucatnyian akarták őt meghallgatni-meghallani –
de gondolom, az író ezek között volt. De még ami kívül esett is az én fizikai észlelési körömön, a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek budapesti presszó-élete, a Csikágó előttem félelmetesnek látszó, sötét, körfolyosós gangjai, udvarai, a megspórolt kapupénz, a kalauznőkkel, postáskisasszonyokkal, el nem vált feleségekkel lebonyolított könnyed vagy nem könnyed futó viszonyok – bár hazudok, utóbbiból talán néhányszor magam is részesültem. Csak én Konráddal ellentétben utólag néha megbántam ezeket a az
eléggé át nem gondolt, borgőzös kalandokat. De ez mindegy is, fogalmam azért még lehetett, vagyis van is ezekről, mint ahogy szinte minden másról is a könyvben. Berlinről, New Yorkról és persze Párizsról, utóbbiról nagyon mélyrehatóan is. Olyannyira, hogy egy vagy két helyen talán szívesen bele is javítottam
volna a kéziratba, ha az nyomdai levonat lett volna, s nem kész, kőbe vésett mű.
Így azonban csak hálás lehetek érte, köszönöm magamnak, a facebooknak, az internetnek, a PIM-nek, Konrádnak, hogy mindezt most elektronikus betűképek olvasása útján átélhettem. Pedig megvan ám nekem Pesten is nyomtatásban, bár nem tudom, pontosan hol, talán a régi, raktárban szunnyadó Hegedűs Gyula-könyvtáramban, csak amikor megvettem, későbbre félretettem. És az a később most lett ma,
vagyis inkább már tegnap.
Címkép: Szilágyi Lenke felvétele