Posted by
Molnár Mari/Lisszabon
>Ma leginkább fel se kellett volna kelnem. A hétvégén Szonja barátnőm
kutyusát pesztráltam, napi hosszú séták, és Roni már megtanulta velem:
ül! (nem, nem öl, azt majd legközelebb tanuljuk, most csak ül), ha meglát
egy macsát, amit ki kellene nyírnia, vagy egy másik kutyát, amelyiknek
nekimenne mind a 10 kilójával, vagy egy motorost, akit leszedne az
ülésből. De ma inkább aludni kellett volna. A reggel a trélerrel kezdődött, a
kocsi múlt hét végére megadta magát, mármint az aksi. Várható volt, előző
nap gondolkodtam, hogy amire lehet számítani, az az aksi. Hát,
megtörtént. Róka Rudi, alias Rui Rapozo, a szerelő bevitte, és olyan dél
körül hívott, hogy megmondja, azon kívül, hogy az aksi, no meg a
féktárcsák, még mit kell megcsináltatni az én lazacpiros Hello Kitty-men, a
Fiat Cinquecenton. Hát, kapott két új első kereket. Remek. Az IT cégnél,
ahol délutánonként dolgozom, kereken 477 eurót kaptam ma reggel, picit
kiegészítve az ötszáz euróra, meg a még 40 centre, tokkal-vonóval meg is
volnánk. Most már csak jön majd 393 euró a lakáshitelre, 115 a kocsi
törlesztésére, aztán a közös költség 40 euró, az így összesen 632 euró.
Körülbelül 680 euró fog még bejönni a Bevándorlási Hivatalból, mint
fizetés, és kész. Aztán 53 a távközlési költség, 20 a víz, 60 a gáz, kb
ugyanennyi az áram. Ja, kimaradtak a törlesztéshez járó biztosítások, az
olyan 55 euró, alsó hangon. Így összesen 820, hetente tankolás 50 euró,
minimum. Ebben a hónapban, mint jó másfél évvel ezelőtt, csak kaját tudok
venni, meg benzint. Oppardon, azt se, de majdcsak elélek valahogy.
Mindegy, volt már így.
Ma szólt az ember, hogy érvényesíteni kellene a számlákat az
adóbevalláshoz. Nos, röviden és tömören: nem sikerült. A site meghalt,
mert ma természetesen délután háromtól csak kapkodtam a FJ
telefonhívásait, mire egyet majdnem befejeztem, jött a következő. Közben
ugye nem volt ra érkezésem, hogy ezzel foglalkozzak, főként, hogy azt se
tudtam, hogyan kell. Az ember meg besértődött, amikor emelt hangon
válaszoltam neki, hogy ugye még mikor tudtam volna? Úgyhogy este fél
nyolc fele a barátnőm férjének kordinálásával kezdtem el a munkát.
Mondjuk persze, tudtam volna számlákat érvényesíteni, éppen, amikor az
orosz-francia csávó inkább franciául és oroszul beszélt velem, a direkt
angol vonalon (mert mondjuk így is beszélek), hogy megoldjuk a gondját,
vagy amikor a másik nehagydelmagad flótásnak intéztem az ügyét az IT-
rengetegben. A mosatlan csendesen pihent a konyhában, máma már nem
hasad tovább, a szemét csütörtök óta arra várt, hogy levigyem. Ugye
tegnap este már nem tettem meg, amikor a kutyapesztrából hazaértem. A
ruhák csütörtök óta is rám várnak, azóta már kétszer újramostam őket, de
szintén nem most lesznek kiteregetve. Éjjel értelme nincs, mert csak
vizesebbek lesznek, reggel 6 fok várható. Ha lenne fűtés (és szigetelés!) a
lakásba, nem lenne rossz, de nincs. Történelmileg így alakult ebben az
országban. Most 18 fok van, amíg elmentem a kocsiért, Hello Kitty
felmelegített. Kereken néhány óra alatt majdnem egy fokkal van melegebb
a nappaliban.
Megnéztem a meteorológia intézet jelentését, oszt írják, hogy vigyázzunk,
mert a hideg időben többen begyújtják (jó esetben fával, mármint az úri
közönség, falun inkább mással, talán műanyaggal, ki tudja), és a mérgező
égéstermék ugye nem kedvez az emberi (és állati) szervezetnek. Néztem a
füstöt tegnap Szonjáék erkélyéről, és elgondolkodtam: no de hát itt
állandóan süt a nap, mégis miért nincs minden háztetőn, oldalban,
akármilyen felületen napelem? Úgy kell nekem, minek gondolkodom
ilyeneken. Amikor a szelektív hulladékgyűjtő kamion is egybe szórja a
szelektált szemetet.
Szóval, röviden, szívás. És még össze kellene írnom, holnap mit is mondok
a bíróságon. Mit is… Mit is… Hát nem tudom. Dóri most 15, az elmúlt négy
évben semmilyen kapcsolatom sincs vele. Ezt így fogadjuk el, ahogy
Kőhalmi humorista fogalmazna, különben nem megyünk tovább.
Na, ahogy ehhez a részhez értem, inkább lementem venni egy doboz cigit.
Anno, 2001 szeptemberében, amikor elküldtem Alicantéba a PhD
jelentkezésemet, azt mondtam a Jóistennek, ha felvesznek, sosenem
gyujtok rá. Azután 28-án megkaptam, hogy felvettek. Azt követően 17 évig
nem gyujtottam rá. Egészen 2017-ig, amig egy olyan munkahelyre nem
kerültem, ahol mindenki dohányzott, oszt én is. Nehéz időszak volt. De Dóri
miatt vállaltam, hogy reggelente elvihessem iskolába, 3 percre volt az
iskolájától. Hiába végeztem el a PhD-t, a disszertáció írása közben
költöztünk ide. Nem azért, mert én akartam, hanem mert Szabi, a volt
férjem ide akart jönni. Az csak évekkel később derült ki, hogy az ECB-ben
tárt karokkal és egy itteni éves fizetésem havi bérével várták, de ő inkább
ide akart jönni. Erről az apró részletről nem informált, csak elsumákolta,
ahogy mindig: hát, kérdezték, hogy akarok-e ott dolgozni. Aha!
Szóval Dóri. Egy évig diétáztam, méregtelenítettem, hogy őt várjam. Senki
nem kérte, én gondoltam így. Amikor kiderült, hogy van (6 hetesen), már
nem futottam le a napi 6 kilométert, nem ízlett. Aztán, amikor belém
költözött, annyi húst ettem napi ötször, mint egész életemben összesen,
nem is híztam többet, mint 30 kilót. Ezt kivánta. A halat, azt ő nem kívánta,
ergo, még az illatától is rosszul voltam. Aztán megszületett, Február
harmadikán. Minden természetes volt, mert mondtam, hogy nem kérek
semmilyen mesterséges dolgot. Hja, 5 hónapos várandósan állt be a
gerincsérvem, újra. Sebaj, jártunk kiropraktorhoz. Aztán 18 hónapig
szoptattam úgy, hogy amikor Dóri 3 hetes lehetett, akkor meglátogatott a
drága anyósom, és érkezése után kevesebb, mint 24 órával elapadt a
tejem. De mivel pumpáltam rendületlenül, és mivel volt már egy egész
hűtőrekesznyi tej lefagyasztva, Dóri továbbra is kapott anyatejet.
Emlékszem, amikor kezembe vettem, és ránéztem: Drágám, te anyatejen
fogsz felnőni, nem úgy, mint én, aki 5 hónapig szülőotthonban voltam, amig
az örökbefogadó szüleimhez nem kerültem. De ehhez szükségem van a
segítségedre, neked kell szopikázni a cicit, hogy jöjjön a tej. Anyós még itt
volt, Dóri mint egy kis bullterrier, úgy szopott, majdnem behorpadt a
homloka.
Aztán Szabi elveszítette a munkáját, én meg vittem a hátamon a családot.
Haza is költöztünk kis idóre Dórival, hogy a drága papa otthon zavartalanul
írhassa a megnemértett tudós munkáit az asztalfióknak. Közben MLM-es
termékekkel házaltam, hogy azokból valami kis pénzt keressek Dóri
mellett. Amikor anyósom szívére vette, hogy megemlítem, Dórit ne tömje
csokis pudinggal, mivel tejérzékeny, akkora fülest kevert le nekem a skype
beszélgetés közben, hogy három hónapig nem hallottam a jobb fülemre.
A gond, hogy a balra alig hallok, mert azt gyerekkoromba annyiszor szúrták
fel, hogy lyukas maradt sokáig a dobhártyám és folyamatosan csökken a
hallásom. Just, for the record: két call centerben dolgozom. Két masterrel,
és két majdnem befejezett PhD-val. Minimálbérért. Azt is csak
megemlítem, hogy a videóbeszélgetés képpel-hanggal zajlott, de a (mára
már) volt férjem azt mondta, nem látta az inzultust. Amikor aztán a
dulakodásból az lett, hogy az anyós biztonsági őr férje megfenyegetett,
hogy lelő, a gyereket védelmezve gyorsan hívtam segítséget. Elmentünk
az apósomhoz, a volt férjem apjához. Aki meglátott, s csak annyit mondott:
akkor ugye már érted, miért váltam el az anyjától?
Nem, nem tettem feljelentést, pedig volt otthon pisztoly, meg talán puska is.
Mármint, anyóséknál. Úgy voltam vele, szerencsétlenek, elveszítik a
munkát, ami pénzt hoz. Akkor apósom felhívta a fiát, és csak arra
emlékszem, amikor a sorozatos sumákolásokra annyit mondott: – Nézd, én
ismerem a feleséged, és amilyen állapotba most idejött, ez nem szinház.
Úgyhogy jól gondold végig, amit most válaszolsz, mert most már el kellene
dönteni: a gyereked és az anyja a fontos, vagy az anyád. Mert ha nem az
előbbieket választod, borítékolom, hogy elváltok.
Nos, így is lett. Pár év múlva. Az, hogy közben találtam egy másik embert
is a szabadulóművészeti produkció során, az már csak bonus track volt.
Hja, aztán addig kuncsorogtam, míg a volt férjemnek találtam állást. Még
mielőtt kiszálltam a limbo-hintóból.
Amikor elköltöztem, a gyerekem apja csak annyit mondott: te mehetsz, de
a gyerek marad. Egész onnantól fogva attól rettegtem, hogy elveszítem a
gyereket. Megtanultam az ayurvédikus masszázst, azzal kerestem a
kenyerem. Mire vége lett a tanfolyamnak, összekerestem az árát. Meg
megtanultam csontkovácsolni. Rutinos gerincsérves tudja, mit, hol kell
tekerni. Meg mindenféle nőket fogyasztó masszázsokat. Minden nő egész
életében a kilók ellen kűzd. Mert Béres Alexandra helyett kivasalja a
dagadt ruhát. A padlásról lehozva. Miután megcsinálta a vacsorát és
rendbetette a lakást. Előtte tanult a gyerekkel. Amikor az már fáradtan sírt,
megírta helyette a házifeladatot.
Közben a portugál párommal közös lakásba költöztünk, én meg csak
masszíroztam. Ott nem vágtak át, és pikk-pakk sok kliensem lett. Abban is
Szonja segített. Ahogy annyi mindenben azóta is. Az elején, még a gyerek
apja adott pénzt, aztán amint elmentem az első call centerbe a
minimálbérért rabszolgának, akkor egyik percről a másikra befagyasztotta
a fizetést.
Elmlékszem, Portimãoba mentünk J-val, ketten, hogy a karácsonyt a
gyerek nélkül töltsük a portugál apósoméknál, én meg csak ültem az
autóban és órákig szótlanul potyogtak a könnyeim. Akkor még volt
bejárásom a volt férjemmel közös bankszámlához, úgyhogy láttam, hogy
kapott egy jelentősebb készpénzösszeget (egy teljes éves fizetésemet),
mert megváltoztatták a szerződés típusát, és kárpótolták. No akkor
mondtam J-nak, hogy kocsit fog venni. Maradjunk annyiban, hogy eltelt a
karácsony. Csak arra emlékszem, hogy az apósom és anyósom szolídan
próbáltak vigasztalni, én meg időnként kimentem az udvarra, hogy a
kutyának sírjak, Pierre (!, hogy kereszteltek Algarve alsón egy senkisetudja
milyen cuvét ilyen névre?) azonban megértett. A sírás, a nevetés és az
ölelés nemzetközi nyelven gyakorolható. És az állatok értik a legjobban.
Amikor 2014-ben elmentem a bíróságra, hogy elrendezzük a
gyerekelhelyezést, a tb-s ügyvédem inkább a volt férjemet képviselte, mint
engem. Igaz, ingyérbe’ volt, de hát…. Na mindegy. Maradtunk annyiban,
hogy egy hét itt, egy hét ott. Pont, mint az alsó tagozatban: A hét, és B hét.
Mindegy, elfogadtam. És igen, a költségek is fele-fele. A volt férjem akkor
pontosan 4,8-szor annyi pénzt keresett, mint én. Amikor lemásoltam az
adóbevallását, majdnem belepotyogtak a könnyeim a fénymásolóba.
Elkezdtem a második PhD-t. Havi 260 euróért. Nem, nem annyit kaptam,
annyit fizettem érte. A tanárnak mindig szóltam, mivel este hattól éjjel fél
11-ig voltak az órák, hogy olyan kilenctől én már a padon fogok aludni. Dóri
is járt az órákra, néha volt technikai kérdése a professzoromhoz: – A tanár
úrnak van ollója, hogy a Barbi babát kivághassam? (Igen, portugálul, de
Dóri amúgy velünk, szülőkkel és magyarokkal csak magyarul beszél.)
Dórinak van egy fürdőlepedője, amit nagyon akart, mert amittudomén
milyen éppen aktuális favorit hercegnő volt rajta. Néha belegondolok, hány
Barbi babát masszíroztam össze neki, fürdőlepedőstül.
Emlékszem, hogy a baráti társaságom, amikor otthagytam a volt férjemet,
olyan 90 százalékban szűnt meg. Akikkel kezdeményeztem a barátságot,
vagy azt hittem, az enyimék, azok érdekből, békességből, álszentségből a
drága papához pártoltak. Akik maradtak, azok barátok, barátnők,
sorstársak sokszor sokmindenben, azóta is. Mindegy, közben már melyik
kontinensen élnek. Pepitában megírhatnám az ő történetüket is. Egyik se
rózsaszirmokkal telehintett ösvényen angol keringőzés, Johann Strauss
dallamaira. Anyák, mint én, vagy apák, sorstársak. Csak amit nem lehet
eléképzelni, azt nem csináltuk meg a gyerekeinkért. Ami nem jelenti azt,
hogy nem próbáltuk meg legalább többször, de sajnos, nem mindig volt
velünk Fortuna Istenasszonya. Az csak kerengeti a kerekét, mint Piszok
Alfréd kevergeti melankólikusan a málnaszőrjét.
Visszatérve, miután megnyertem egy ösztöndíjat, és befejeztem az
alapképzést a doktorin, jött a a call center. Hogy legyen valami biztonságom.
Aztán már nem tudtam állni a PhD költségeit, mert már csak
a disszertáció írása van hátra, arra meg nem érte meg befizetni, majd
lerakom egyszercsak az asztalra azt is, aprónként. A call center után jött
egy könyvelő multicég – egek úra! -, na akkor jött a cigaretta is.
A második évben héberül tanultam fülhallgatóval, amíg a monkey job-ot
csináltam, reggelente meg lesírtam a parkolóban a sminket, amit fél órával
korábban tettem fel. De az előző call centerbe reggel öt óra 50-kor kellett
beállnom a vonatmegállóba, mert a munka hétkor kezdődött, és kereken 20
percet vártunk Lissziben, amíg elindult a metró. Nyáron inkább felsétáltam
egy-két metrómegállót, hogy ne aludjak el. Kocsival 12 perc volt az út, de
az drága volt. Aztán négykor eldobtam mindent, hazarohantam, a privát
kliensek meg vártak. Este hétre már úgy készen voltam, mint a házifeladat.
De Dóri még mindig emlegeti: anya emlékszem, fél ötkor keltél,
megcsináltad a reggelit, az uzsit, de magadnak sose. Azt elfelejtetted. Ja.
Na, de a legfontosabb az volt, hogy az első call center után már el tudtam
vinni az iskolába rengelenként. Mégha J minden reggel el is vitte Dórit, s
egy idő után már nem ragaszkodott, hogy a bejárat előtt, ahol kitette, Dóri
adjon neki puszit. Anya, nem lehetne ezt a sarkon? De, lehetett. Ott tettük,
mert ugye már cikik voltak a felnőttek.
Na, ezért jött a monkey job. Amikor Dóri megtudta, hogy én viszem
iskolába, ötször kérdezte meg: ez igaz, tényleg? Sokszor emlékszem,
beültünk az autóba, Dóri meg csak mondta: megyünk X, Y, Z helyre, anya
vezet! Jó volt J-vel, pedig nem egyszerű. De Dórit szerette, szerintem akár
jobban, mint a saját apja. Közben én is örlődtem, hogyan tudok mindennek,
mindenkinek megfelelni: hogy balanszírozzam a minden lehetőséget
kihasználó volt férjemet, eleget tegyek a munkahelyi elvárásoknak, jöjjön a
pénz a Barbi babákra, edzőcipőkre, versenykorcsolyára, fellépőruhára, s
közben J is érezze, hogy mennyire szeretem. Ezt sokáig nem lehetett
tartani, én se csináltam jól. Elpattant aztán a húr 2019-ben. Amikor J
Június 10-én becsukta az ajtót (just for the record: az itt a felszabadulás
napja, Dia de Liberdade), tudtam, végem van, mint a botnak. Nem csak
azért, mert elveszítettem, aki a másik felem volt. De tudtam, hogy egyedül
az ötszörös pénzügyi szorzóval nem tudok pariba kerülni. Nem is ment.
Az már csak hab a tortán, hogy a kocsi is ment J-vel (noha neki ott volt a
céges autó), plusz maradtak adósságok is utána, meg egy félig üres lakás.
Ment a zaciba a Dóri születése után megtalált vérszerinti édesanyámtól
kapott (azt pedig a nagyanyámtól örökölt) velencei aranygyűrű, a jegygyűrű
kisérőstül, minden, amit el tudtam adni. (Na, azért ez nem sok, viszont a
vízszámlát kifizettem belőle. Hülye voltam, a rubint köveket ki kellett volna
szedetni, mindegy.) A bevándorlási hivatali munka után ment a
masszírozás, hol hozzám jöttek, hol én mentem. Aztán Radó barátomnak
köszönhetően jött a FJ munka, délutánonként. Minden nap. Kocsi nélkül.
Kereken 10 óra munka, plusz 3 óra tömegközlekedés. Lapos is volt a
hasam. Mellé nyalánkságnak péntektől vasárnapig esküvőkön felszolgálni.
Hja, és masszírozni.
Azóta is hálás vagyok Radónak, minden nap. De tudja. (Tavaly nyáron
becsöngetett az ajtómon. Már az Államokban él. Meg akart lepni. Sikerült
neki.) Emlékszem, az elején, még télen le kellett szálnom az utolsó előtt
buszmegállóban, hogy elsétáljak hazáig. Addig a fejemre húzott kapucni
alatt végre tudtam zokogni. Néha elmentem az én kis zöld békám, a Fiat
Cubo mellett, amit J ott parkoltatott, nem messze, ahol állítolag lakott.
Mielőtt elment, megkérdezte, tudom-e, miért vette ezt a kocsit. Én csak
bután feleltem neki: hát nekünk, hármunknak. Erre mondta, hogy nem.
Nekem vette, hogy legyen egy biztonságos és gazdaságos kocsi alattam
és a gyerekem alatt. Na. Volt ez így is.
Ez is elmúlt. Én naívan azt gondoltam, hogy most, hogy J nincs, és nem
lesz féltékenykedés a két macho man között, minden rendeződik.
Hazaküldtem nyáron a gyereket, hogy élvezze az uncsitesókat a „drága”
anyósomnál (megbocsátani megbocsátok, de a felejtéshez túl jó a
memóriám) a nyarat én meg aprópénzből berendeztem újra a lakást. Mert
amikor eljöttem a volt férjemtől a ruháimon kívül csupán néhány konyhai
eszközt hoztam el. J-vel egy üres lakást bútoroztunk be. Just, for the
record.
Amig Dóri otthon nyaralt 2019-ben, egyetlen kérésem volt, hogy a béna,
idős vérszerinti édesanyámhoz vigyék már el a gyerekemet. Nem jött
össze. No comment.
Mire Dóri visszajött, a lakás ragyogott, Szonjáék fel- és összeszereltek
mindent. Dórit viszont, mintha kicserélték volna. Feljött hozzám és mondta:
Anya, én téged nem szeretlek, nincs itt J és nincs autód. Nem akarok veled
élni. Ehhez volt akkor 11 éves. Nos, ezt a részt is el kell tudnunk fogadni,
mert innen se megyünk tovább egy tapodtat sem. Erre én csak annyit
tudtam mondani: – Hát, én csak egy külön szobát, ételt, ruhát és határtalan
szeretetet tudok neked adni Drágám. De ha nem akarsz itt lenni, nem
fogok erőszakos lenni. A fizetésem 95 százalékát vitték el a lakás és a
rezsi költségek. De a pluszmunkából lehetett egyebet venni.
Szóval akkor így alakult. Hja, hogy miért zokogtam minden este a
buszmegállótól hazáig 2019 szeptemberétől? Mert tudtam, hogy
elveszítettem a harcot. Mert én nem széllel szembe pisálok, én egy
tornádóval szemben harcolok. De mondom én, az én sztorim csak
pepitában ugyanaz, mint annyi barátnőmé, vagy esetleg barátomé.
Nemcsak itt. Hanem ott, avagy amott.
Azután indítottam egy pert a covid közepén. A bíróság engem, aki az anyja
vagyok a gyereknek, meg se hallgatott, by the way, felperes. Befogadták
viszont az apja csilivili, mondjuk budapesti terminus technicusban, a
„rózsadombi” ügyvédnő által megszerkesztett beadványát, ahol 15 oldalon
taglalták, hogy én nem adtam enni a gyereknek, meg nem volt rendbe téve,
mert például Dóri reggelire mondjuk úgy gondolta, hogy lemenne a Costa
bácsi pékségébe a sarkon, hogy a kedvenc friss sütijét vegye meg. (A kész
szendvicset, amit készítettem hajnalban később megette természetesen.)
Amikor megkaptam a dokumentumot, ököllel ütöttem a falat, hogy egy
hónapig sírva masszíroztam. Mert úgy fájt a kezem.
Mondjuk, a szakítás után azt alapvetően sírva tettem. Halk fények,
meditációs zene, én meg hangtalanul zokogva masszíroztam. Emlékszem,
nekem mindenki azt mondta: na, akkor legalább azon a héten, amikor nem
vagy Dórival, tudsz magaddal foglalkozni. Aha. Ahogy vesszük. Mármint az
összekuporodva zokogást is vehetjük annak, vagy a napi 10 kilométeres
sétákat is tekinthetjük annak. Az elején, 2013-ban, Dóri megjött, és egész
kb. csütörtökig mint egy koalamaci, csüngött rajtam. Egyszer
megkérdeztem: szoktál sírni? Nem anya, csak akkor, amikor nem látja
senki.
Szóval, azt a pert elveszítettem. Úgy, hogy engem meg se hallgattak, az
ügyvédnőmet meg megbüntették, mert megjegyezte a volt férjem
ügyvédjének puszipajtás bírónak, hogy ezek szerint a szülők pont olyanok,
mint az eldobható papírzsebkendők. Plusz, rámverték a perköltséget: 1200
euró. Még mindig fizetem. És, ha fellebezni támadott volna kedvem, előbb
ki kellett volna csengetnem úgy uszkve-cirka 4 ezer eurót. Számoljunk
csak? Féléves fizetésemet. Ühüm. Nem tettem. Menjünk csak tovább.
Hja, a bíróságon, ahol engem, a felperest meg se hallgattak, mielőtt Dórit
meghallgatták, végihallgattam, amint az apja azt magyarázza a gyereknek:
– Neked csak annyit kell mondani, hogy anya mindig kiabál veled. Aha. Hát,
miután 150-edszerre se sikerül megcsinálni, amit kérek, lehet, hogy
felemeltem a hangomat. Igen. Volt ilyen. Sőt, lehet, hogy már a 149-ediknél
is. Nem vagyok szent. Csak egy egyszerű édesanya.
Aztán beadott még egy beadványt a volt férjem, hogy a teljes felügyelet az
övé legyen. Most itt tartunk. Ezt azért adta be, hogy elvihesse bárhová,
bármeddig, bárkivel, bármikor. Arról, hogy az előző bírósági döntést
rendszeresen megszegte, kaptunk egy határozotatot, 40 ezer euróra
büntették volna, de én eltekintettem ettől, így nem lett megbírságolva.
Igen, hívtam rendőri segítséget. Emlékszem, amikor a rendőr lejött a
lakásukból, ahonnan az apja azt mondta, a gyerek mehet, de hát
szegénykém nem akar ugye a gonosz anyával elmenni.
Én a bevándorlási hivatalban dolgozom, délelőttönként együtt cigizünk a segélyhívós
rendőrökkel. Kollegák vagyunk. Amikor valahányszor kihívtam őket, miután
megmondtam, hol dolgozom, csak néztek a szemembe. Itt Portugáliában
nagyon segítőkészek a rendőrök. Amikor lejött a rendőr, elmondta.
Próbáltam beszélni a lányával, de az csak az apjára nézett, hogy mit
válaszoljon. Akkor kiküldtem a szobából az apját, és elmondtam, hogy amit
csinál, az nagyon rossz dolog. Mert az anyját minden gyereknek tisztelnie
kell, ahogy az apját is. És széttárta a karját előttem, asszonyom, nem
tudunk segíteni, menjen a bírósághoz. Visszakérdeztem, az érvényes
bírósági döntésre mutatva: ha ezt se tudják betartatni, mit tudok csinálni?
Hát, semmit. Még tavaly nyár végén, a bíróság elküldött egy szociális
ügyintézőhöz. Aki reggel kilenctől délután fél háromig hallgatta ezt a sztorit.
Majd azt mondta: – Őszintén anyuka? Felejtse el. Elveszítette. Nem lehet
betartatni a törvényt. Ennyike.
Na szóval, honnan is indultunk? Hja, hogy mit tudnék én mondani a
bíróságon? Hát elmesélhetem, hogy milyen volt a karácsony. Miután
televásároltam a kocsit, mert másnap 24-e van, és hogy ne kelljen Dórinak
feljönni az én lakásomba, Szonjáéknál terveztük az estét, előtte már egy
hónapra lerendeztünk, megbeszéltünk mindent. Bár Szonja is tudta, meg
én is, majd csak nyugtával drága, azzal dicsérjük a napot. Nos, Dóri
először azt mondta a telefonba, tanulni fog másnap. Erre megkérdeztem,
karácsonykor? Arra azt mondta: anya, nincs ehhez nekem energiám. Aha.
Jóvan, másnap azért készresült a bejgli. Tök jó receptet találtam, ahol az
Aldi-s száraz sütőpor is működik, pont mint Bostonban, amikor fél évig még
a kenyeret, buktát, fánkot, bagettet is én sütöttem. Ja, és kézi habverővel.
Mármint az én kezemmel. Mert én vagyok a gonosz, hanyag, nemtörödőm
anya.
Szilveszterkor kaptam egy üzenetet Dóritól, hogy Boldog Újévet nekem is.
Szuper. Február 3-án, pénteken, a születésnapján, miután este hétkor
letettem a lantot, elmentem elhozni az ajándékát a Wortenből. Konyhai
robotgép, cukrász akar lenni, hát dagasszon helyette a gép. Nem, nem az
500 eurósat vettem meg. De azért jó, az is. Meg bementem a boltba, és
vettem 15 szál rózsát. Becsomagolták, csillámporral, gyönyörű volt.
Háromszor öt, mindenszínű rózsa, kicsit könnybe lábadt a szemem, amikor
ránéztem a csokorra. Atyavilág, hiszen nemrég meg az apja fél karjában
elfért újszülöttként!
Amikor elmentem a tortáért, hogy elhozzam, útközben odakanyarodtam
Dóri apjának a lakásához. Minden anya tudja, érzi, de mégis megpróbálja,
még akkor is, amikor tudja, már veszített. Mivel délelőtt még mondta, hogy
nagyon meg van fázva és sehova se akar menni, gondoltam, talán így lesz,
de a papának virítani kell, tehát elviszi majd valahova a kedves baráti
családdal, akik amikor egyszer szintén rendőri közreműködéssel próbáltam
volna elhozni a gyereket, az ügyvéd végzettségű művészke, a nő (just for
the record: állítólag az én barátnőm volt), Graça, bátran buzdította a volt
férjemet, miközben a gyerekem bent ült a kocsiban, én meg a
motorháztetőre támaszkodtam, amíg kiértek a rendőrök, hogy rajta, üssed
csak el a gyerek anyját. (Később a kollegák bent elrendezték. Hát, attól,
hogy a férje kifizette a jogi diplomát, úrinőséget, vagy legalább
civilizáltságot már nem tudott vásárolni.) Előtte még a sötét bőrű brazil
(szintén jogot végzett) barátnőmnek, aki már 32 éve él itt és portugál, ez a
tündérke azt mondta, hogy menjen vissza a hazájába, ahonnan jött. Nos,
ezzel az isteni családdal ment a gyermekem születésnapot ünnepelni. Mint
ahogyan 2019 óta mindig. Emília barátnőm rezignáltan csak annyit mondott
néhány éve egyszer: – Tudod, elnéztem ezeket a képeket, amiket a szósöl
médiába feltöltött a drága volt urad, hogy de szép, de vajon, hol van a
képről a drága anyja a gyereknek, aki vérben, izzadságban, fájdalommal a
világra hozta?
Nem, Dóri nem vette fel a telefont aznap. Nem, az apja sem. Másnap
reggel hívott, megkérdezni, vajon azért hívom-e, hogy mikor vigyem az
edzésre. Mondtam, nem. Azért hívtalak, mert mondtad, hogy nem érzed jól
magad, s miközben elmentem a meglepetés tortádért, gondoltam,
odaadom a csokrodat.
Dóri erre azt felelte: – Születésnapot ünnepeltem. Ühüm. Erre hozzátettem:
– Tudod drágám, ha én 2008 Február harmadikán nem szüllek meg, akkor
neked most nincs mit ünnepelni. Mert akárhogy is, én az anyád vagyok.
Összefoglalva: volt már négy karácsony, három Húsvét, három én
születésnapom, három Dóri születésnap, 3 anyák napja. Három vakáció.
No meg a többi hétköznap. Hja, ebből nekem jutott: néhány óra. Összesen.
Amikor elmehettem, és megvendégelhettem egy étteremben a gyerekemet,
mint most a születésnapján, meg vehettem ruhákat neki, meg amit akart.
Pont, mintha bérbe vettem volna órára. Über. De én fizetek. Az együtt
töltött időért. Nekem már négy éve nincs szivem. Nem fáj. Csak néha a
gyomrom, de az felejthető. Amikor az indiai étteremben kihozták a tortát, és
én egyedül elkezdtem portugálul énekelni a Boldog születésnapot, a
mögöttem ülő két indiai hölgy, valószínűleg édesanyák, bekapcsolódtak és
tapsolva énekelték, amig Dóri el nem fújta a gyertyákat. Igen. Beleszakadt
a szívem. Ebbe is. „Csak a hamuból lehet újjászületni”. (Ágai Ágnes).
Nemsokára március 8. Apám alsó hangon is 26 éve nincs már itt, az a
fránya baleset. Az örökbefogadó. Anyám pedig majd húsvétkor lesz 13
éve. Ennyike. Nehéz nekem a Zoltán nap, na, no meg a Húsvét is.
Történelmileg így alakult.
Hol is tartottunk? Hja, a bíróság. Mindig Hofi jut eszembe: – Tudja mit? Az
aprót tegye el.