365

Bárász Péter
Breszt, Belarusz
>Ennyi, pontosabban 363 napja, hogy Putyin belekényszerített a szakmai fejlődésbe: ukrán műfordító (is) lettem. Szakfordításokat régóta csinálok ukránból, az első – teljesen friss – szépirodalmi szövegre, amit le akartam fordítani, február 26-án találtam rá. Megcsináltam, de ki is dobtam – a szöveg is elég gyenge volt, a fordítás még rosszabb. Így lett Olekszandr Irvanyec március 3-i kisesszéje az első ukránból fordított prózám (https://papageno.hu/blogok/y-blog_belarusz_irodalom/2023/01/hol-marad-az-orosz- jaspers-olekszandr-irvanyec-haborus-prozaja/). Azóta még aktuálisabb :(.

Ma van 365 napja,
hogy a mellettünk folyó (akár itthonról, akár otthonról nézem) immár totális háború nyomja rá a bélyegét életünkre, legalábbis az enyémre. A hírek szerint a háborúnak mind a két oldalról már régen jóval több mint százezer áldozata van. Ukrán részről katonák és civilek, köztük, nők, gyerekek és idős emberek, a katonák között nem kevés belarusz – olyanok, akik pontosan érzékelik, hogy Belarusz felszabadításához Ukrajna szabadságán keresztül vezet az út. Ez így van, de azért tudni kell, hogy amíg a Nagy Testvér olyan, amilyen, Belaruszban bármiféle pozitív változás ki van zárva. Az ember megsiratna minden egyes ukrán áldozatot külön-külön, de nincs elegendő könnyzacskója. Az agresszornál más a helyzet: be kell ismerjem, hogy az Ukrajnában elesett orosz tábornokokat (nem kevés volt) és magas rangú tiszteket nem sajnálom. Az alatt a sok év alatt, míg összeszedték a csillagokat a váll-lapjaikra, akár észre is vehették volna, hogy az ördögöt szolgálják, ha lett volna lelkiismeretük, leszerelhettek volna. Kevesebb és/vagy kisebb csillaggal bonyolultabb a dolog. De. Tudjuk, hogy a „parancsra tettem” nem mentség, nem oldozhat fel az ölés, pláne nem az öldöklés bűne alól, azonban parancsot megtagadni sem egyszerű. Ennek ellenére a bátrak és tisztességesek gyakran meg tudják tenni… Nem akarom tovább ragozni, de azt hozzá kell tennem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem sajnálom az orosz oldal áldozatait. Már a cári Oroszországban sem ért fabatkát sem az emberi élet. A Szovjetunió ezt a hozzáállást továbbfejlesztette az abszurdumig: sem tíz, sem tízezer, sem százezer vagy sokmillió élet nem számit. Volt, nincs – kit érdekel. Esetleg krokodilkönnyeket hullatunk, de sajnálni, gyászolni – azt nem. A putyini Oroszország még ennél is tovább lépett: 2014-ben, amikor a mostani háború előző fázisa (!) dúlt, halottaikat (nem mindet!) ugyan elszállították a szülőhelyükre, de mivel nem volt szabad tudni az orosz áldozatok számát, olyan fejfák alá temették, hogy „7-es számú katona” stb. – közben a szülők tudták, hogy az ő fiúk holtteste hol fekszik. Ennyit az orosz humanitásról…

365?

Ennyi ideje tart a háború? Súlyos tévedés!! Először is szeretném megkérni a kedves olvasót, hogy fussa át egy május közepén készült fordításomat (https://papageno.hu/blogok/y- blog_belarusz_irodalom/2022/05/az-ukran-nyelv-harom-viharos-evszazada/). Viszont Tarasz Prohaszko (1968–) ukrán író, újságíró alábbi – szintén májusi – cikke figyelmes olvasást kíván.

Tarasz Prohaszko
Miért van mindig háború…

>Más szemmel látom most idős, beteg édesanyámat. Rájövök, hogy nincs az az erő, amivel le tudnám vinni a pincébe, nem csak a gyakori légiriadók okán, de még sűrű belövések vagy bombázás esetén sem. Legjobb akkor lesz neki, ha a legvégsőkig fönn marad az emeleten, a saját ágyában. Egyébként ő maga pontosan ezen az ágyon született. Amikor már megkezdődött a világháború. Abban az időben orosz megszállás, Nyugat-Ukrajna „felszabadításának” képében. Csak akkor ő még semmit sem értett. Az ő háborúja négy évvel később jött el érte. Paradox módon ismét orosz megszállás formájában. Abban a picében, ahova nem akarom többet levinni, mindmáig megmaradtak a szovjet bombázásoknak a falra karcolt dátumai. Azután jöttek a katonák, ennivalót és szállást kerestek. És akkor anyám szülei, akik húsz évvel korábban már túléltek egy ukrán vereséget, semmit sem tudtak tenni, hogy megvédjék kicsi gyereküket a sérüléstől. Olyan súlyosannyomorították meg, hogy – nekem mindig úgy tűnt – sérülése az abban a korban maradásra ítélte egyszer s mindenkorra. Ott is élte le az életét. Ugyanígy jómagam is egész gyerekkoromat egy sérült négyéves gyermek árnyékában töltöttem. Sokáig hadakoztam e hagyomány ellen, azon igyekezvén, hogy ezt a stafétát gyermekeimnek ne adjam át. De világos, hogy valamit mégis továbbadtam. Azt reméltem, hogy legalább a legkisebbet meg tudom menteni ettől a sorstól. De nem, ez a spirál úgy csavarodott, hogy neki is volt alkalma meglátni nagymamája gyermeki rettegését, hozzá azt is, hogy az apja erre miként reagál.

Teljesen gyerekessé vált anyukámat nézve arra gondolok, hogy ő maga, alig valamit megértve is, egy fontos üzenet hordozója lehet. Hogy most ez nem egy új háború, hanem ugyanaz, amelyben ő megszületett, méghozzá pontosan ugyanitt. És úgy benne ragadt abban a háborúban, ahogy maga a háború is megfagyott őbenne. A második világháború akkor kezdődött, amikor Németország 1939. szeptember elsején megtámadta Lengyelországot. Alig két hétre rá, szeptember 17-én, az úgynevezett Molotov–Ribbentrop-paktum „alapján” a Szovjetunió lerohanta Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belaruszt, amelyek az 1921-es rigai béke értelmében Lengyelországhoz tartoztak. Így volt tizennyolc évig „lengyel” Lviv (Lemberg), Ivano-Frankivszk (Tarasz Prohaszko születési és lakhelye, 1963-ig Sztanyiszlaviv, illetve Sztanyiszlav), Luck, Ternopol stb., de csaknem a fél mai Belarusz is, Breszttől és Grodnótól majdnem Minszk vonaláig. (A ford.)

Valójában 1945-ben semmilyen háború nem ért véget. Egyszerűen megdermedt, megfagyott. Mert azok közül, akik elkezdték, csak az egyik fél lett legyőzött, megzabolázott. Mégpedig az, amelyik számára már az előző háború is így ért véget. Az orosz agresszor ellen már nem maradt erő vagy meggyőződés, talán elegendő céltudatosság. Az ukrán ellenállás hiába reménykedett a végső felszabadulásban. A kérdéseket oly módon zárták le, hogy az agresszor áldozattá és győztessé vált. Neki a megtorlatlan gonoszság íze maradt, a szövetségeseknek pedig – a gonoszság megtorlatlanságának utóíze. Már abból is, ahogyan a világ reagált kirívóan arcátlan garázdaságára, jól látható, hogyan támadott meg Oroszország valójában mindenkit. Milyen nehéz ilyen hosszú ideig kapcsolatok létesítésén fáradozni egy eredendően agresszív világszomszéddal. Az elfojtott
bűntudat és önelégedetlenség érzése nem enged megszabadulni a világmegváltó jogait magának vindikáló ostobaságától való örökös rettegéstől.

A mi háborúnk természetesen elsősorban a miénk, nekünk szól. De úgy tűnik, eljött Ukrajna teljes kihasználásának az ideje. Azonban már másként, nem a határmezsgyéje odébbtolásával, hanem hídfőállásként felhasználva a második világháborúnak egy minőségileg új befejezéséhez. Ukrajna mindenesetre megmutatta, hogy be tud egy ilyen szerepet tölteni. A mi háborúnk továbbra is a miénk marad. Márpedig az 1939-es tervek valamilyen szebb befejezését várni – túlságosan kockázatos lenne. Neki, úgy tűnik, már mindegy, de én azt szeretném, ha idős édesanyám megtudhatná, hogy – örökre szóló szörnyű sebei ellenére – most már elkezdhet felnőni. (Bárász Péter fordítása)
Az eredeti megjelenés helye:
https://zbruc.eu/node/110937?fbclid=IwAR2VVriLBJpT3theMTfGwXQ_tMajttC659MO_pc
-DgXxYo_EFTvjUf0usOg