Posted by Kondor Kata
>Kovács János karmester a magyar zenei élet megkerülhetetlen alakja, több mint negyvenöt éve vezényel a Magyar Állami Operaházban, ahol különböző vezetői tisztségeket is betöltött. Egyaránt szeretnek vele dolgozni az énekesek és a nagy szimfonikus zenekarok muzsikusai. A Kossuth-díjas művésszel a színpad kihívásairól és arról is beszélgetett a Fidelio, hogy mit változtatna meg a hazai operajátszásban.
Nehezebb dolga van egy opera, mint egy koncert karmesterének?
Ugyanaz a feladat. Az operák vezénylése annyi plusz technikai készséget igényel, hogy együtt kell tartani a két szintet, a zenekart és a színpadot. Nem is szeretem, ha elválasztják a két feladatot, Szvjatoszlav Richter azt mondta, az előadó, aki nem ismeri Mozart operáit, nem tudja hitelesen előadni a zongoraszonátáit, a szimfóniáit, a hegedűversenyeit sem.
A szimfonikus zenekarok számára is borzasztó hasznos, ha kirándulnak az opera műfajában, mert olyankor egy csomó vaskalapos berögződés válik értelmetlenné.
A Rádiózenekarnak egy megváltás volt, amikor Fischer Ádám elkezdte a Wagner-napokat, van olyan kolléganőm, aki a mai napig könnyekkel a szemében emlékszik, milyen volt először elmerülni a Parsifalban. Ugyanez fordítva is igaz: amíg nagyon jól működött az Operaház, addig a Filharmónia Társaság tagjai rendszeresen játszottak szimfóniákat. Erre most megint vannak törekvések, de nem váltak újra rendszeressé a koncertek.
A színpadon azonban számtalan váratlan esemény történhet. Emlékszem, amikor az Erkel Színház újranyitott, és az előadások átkerültek a más méretekkel rendelkező színpadra, egyszer az énekes rosszul számolta ki, hogyan tud odaérni az asztalhoz, amire felugorva kellett volna a magas hangot kiénekelnie. Önnek megállt a keze a levegőben, az énekes behozta a lemaradást, és minden ragyogóan ment tovább.
A koncerten meg sok más előfordulhat. Persze egy operában ezerféle dolog romolhat el, volt például olyan előadásom a Ljubimov által rendezett Don Giovanniból, hogy az általam imádott Bándi János skálázás közben nem hallotta a színpadi hívást, és lemaradt az első felvonásbeli Anna-Ottavio duettről. Kukely Júlia egyedül énekelt két-három percen keresztül. Aztán egyszer csak kivágódott az ajtó, és Jancsi ordítva berontott. Ilyesmi megtörténik. De ez a fajta képlékenység szükséges a szimfonikus zenében is: megeshet, hogy egy fúvósnál eldugul a cső, vagy egy vonósnál elszakad egy húr. Történt már olyan, hogy a szólistának ki kellett kapnia a hangszert a koncertmester kezéből.
Köztudott, hogy önnel nagyon szeretnek együtt dolgozni az énekesek. Miben tud segíteni nekik?
Minden épeszű karmester figyel az énekesekre, mert nekik nagyon sok dolguk van egyszerre. Általában türelemre intem a zenekari kollégáimat, amikor háborognak, hogy valaki miért énekel lassabban vagy gyorsabban, miért hamis. Olyankor elmagyarázom, hogy
mi egy helyben üldögélünk, ezzel szemben az énekesnek jelmezben, ugrálva, fejből kell előadnia a szólamát, az utóbbi időben egyre megterhelőbb rendezésekben.
Számít az, hogy a színpad melyik pontján van, mit hall a zenekarból, hogy a szerelmes partnerének kellemetlen a lehelete… Ferencsik Jánostól, Kórodi Andrástól és a hasonló nagy elődöktől tanultam azt a fajta empátiát, ami kötelező ehhez a szakmához. Emlékszem egy Ferencsik-próbára, megállította a zenekart, és közölte az egyik énekes leányzóval: „Aranyoskám, maga sleppol” – tehát lassabban énekel. Újrakezdték, és közben megsúgta a zenekarnak: ez egy sleppolós kislány, élvezi a saját hangját, ahogy mondani szokták, de este azért kísérjük. Belátta, hogy próbán mindent el kell követni, hogy közös nevezőre jussunk, de este nem lehet felszólni neki, hogy „Anyukám, csipkedd magad!”
Kovács János (Fotó/Forrás: Horváth Marcell)
Említette, mennyi mindennek kell megfelelnie egy énekesnek. A felesége emlékének szentelt Sudlik Mária-díj leírásában az szerepel, az ösztönös tehetségeket igyekeznek elismerni vele.
Én egészen pontosan úgy fogalmaztam, az kaphatja meg a díjat, aki szép hangon énekelve, színpadi jelenlétével katartikus élményben részesíti a közönséget.
A feleségem abszolút mértékben ösztönös zseni volt, olyan színpadi adottsággal született, hogy rácsodálkozott, amikor egy-egy jó rendező elmagyarázta neki, amit ő magától is megcsinált.
Nemcsak hangi adottságokkal rendelkezett (azért ez a legfontosabb), hanem mindig beleérzett a szerepbe, amivel foglalkozott, rögtön meglátta a lényeget. Az énekesszakmához nem elegendő az agyi tevékenység, ez a nehezen definiálható empátia is szükséges. Úgyhogy én nagyon szeretem az ösztönös tehetségeket, egyébként a hangszeres előadók között is. Akinek hajlama van, az a színpadon el tudja lesni a nagyon jó kollégáitól, mit hogyan csinálnak. A feleségem mindig azt mondta, hogy az éneklés vele született, de a szakmát Melis György, Simándy József, Komlóssy Erzsébet közelében, indirekt módon leste el.
Manapság sokan keveslik az igazán nagy egyéniségeket a színpadon.
Nem lehet azt mondani, hogy nincsenek ösztönös tehetségek, de a mai világ kevésbé ad lehetőséget egy ilyen személyiség kibontakozásához. Én még abban a korban kezdtem a pályámat, amikor a számomra legnagyobb énekes, Melis György a csúcson volt. De a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy akkoriban a művészek nem mehettek külföldre, másrészt az Operaház társulati formában működött, száz énekesből kilencven fel tudta építeni a pályáját, ugyanabba az „alomba” tartozó kollégák állandó jelenlétében – ez a feleségem szóhasználata volt. Az Operaházban hosszabb ideig dolgozott egy-egy olyan művészeti vezető – ahogy akkoriban hívták: főrendező –, aki odafigyelt rájuk, és nemcsak az adott darab érdekelte, hanem az énekes is. Békés András, aki az Operaház kiváló rendezője volt Mikó András után, azt mondta,
egy jó operaigazgató nem úgy állítja össze a műsort, hogy mit szeretne játszani az intézmény, hanem körülnéz, és figyelembe veszi, hogy a legjobb énekeseinek éppen milyen feladat volna jó.
Mondhatja azt egy karmester, hogy a Trisztán és Izolda nélkül nincs operaház, és egyetértek vele, de ha nincs egy Molnár András, aki elénekelje a főszerepet, akkor nem lehet játszani a darabot. Vagy legfeljebb azt tehetjük, hogy körülnézünk a világban, és megfizetjük a legnagyobb tenort, aki alkalmas Trisztánnak. Melis György, Komlóssy Erzsébet idejében a rendezők nézték, mit csinálnak a nagy énekesek, és azt diktálták a segédrendezőnek. Nem vagyok benne biztos, hogy ma ne lennének ilyen énekesek, például Pasztircsák Polinánál látok hasonló adottságokat. Ettől még persze szükség van rendezőkre, a feleségem is igényelte a munkájukat, de csak annyiban, hogy kereteket adjanak neki, ahol ő aztán a saját megérzései alapján közelített a szerephez. De még a nem feltétlenül jó értelemben vett rendezői színház esetében is – ami már nem az énekesekre épít, hanem kellékként, sakkfiguraként tekint rájuk – előfordul, hogy egy-egy egyéniségnek sikerül kitűnnie. Nemrég megnéztem Prokofjev Háború és békéjét, és reveláció volt, ahogy Brassói-Jőrös Andrea Natasát énekelte és játszotta.
A közönség sokszor azt várja, hogy a mai művészek pontosan ugyanúgy szólaltassanak meg egy darabot, ahogy azt az egykori kedvenceik tették, évtizedekkel ezelőtt.
Nekem az előadóművészi ideálom Szvjatoszlav Richter volt, de igazságtalan lennék, ha azt mondanám, soha nem lesz hozzá hasonló, és hiába hallgatom a legnagyobbakat, azt gondolom, a közelébe sem érnek annak, amit ő produkált. Így nem lehet leélni egy életet. Egyszer együtt muzsikáltunk Sándor Györggyel, aki Amerikában bemutatta Bartók III. zongoraversenyét, Rahmanyinov Paganini-rapszódiáját adta elő, és az Állami Hangversenyzenekarral kísértük. Azt mondta: „Fiatalember, ha ezekből az újsütetű zongoristákból, mint Horowitz, Richter, egy tucattal összekötünk, akkor sem érnek Rahmanyinovnak a köldökéig sem.” Ez a típusú megnyilvánulás minden korszakban előfordul, mindenkinek megvannak a maga ideáljai, akikhez képest esetleg leszólnak másokat, pedig nem kellene.
Ha három dolgot megváltoztathatna a mai magyarországi operajátszásban, mi lenne az?
Először is rá kellene venni Ókovács Szilvesztert (akit mindennek ellenére kreatív és tehetséges irányítónak tartok), hogy egy szűkebb, de a jelenlegi körülmények között megvalósítható műsortervvel álljon elő, és azt ismét társulattal valósítsa meg. Másrészt mindenképpen feléleszteném a vidéki operajátszást, mert nem tartom szerencsésnek az Operaház monopolhelyzetét, ami azért akkor is megmaradna. Volt egy időszak, amikor buszokkal hordták a közönséget az előadásokra, és mindig telt ház volt, de ezt ma már nem lehet megvalósítani. Úrfikoromban a szegedi operajátszás majdhogynem konkurenciája volt a budapestinek, pedig az is nagyszerűen működött.
Minden nagyobb vidéki városban kellene operát játszani – és ott is társulattal.
Nagy gondnak tartom, hogy a fenntartó és a népesség nagy része is úri szórakozásnak tartja az operát. Ez egy elképesztő tévedés. Azt szoktam mondani, hogy az opera valaha valóban királyi, hercegi szórakozásra jött létre, csak közben kinőtte magát, a kultúra olyan alapművei jöttek létre, mint az irodalomban az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, a Hamlet, a Rómeó és Júlia – ahogy ezekkel meg kell ismerkedniük a nebulóknak, ugyanígy a hasonló jelentőségű operákkal is. Nem véletlen, hogy amikor a II. világháború végén bombatalálat érte a Bécsi Operát, Richard Strauss írt egy testamentumot Karl Böhmnek, a famulusának, és abban leírta, hogyan képzeli el Bécs operaéletét és műsorpolitikáját, ami átvihető más világvárosokra is. Szerinte három játszóhely kell: egy operamúzeum a nagy klasszikusokkal, egy népopera, ahol a népszerű operákat, Verdit, Puccinit és a veristákat játsszák, a harmadik pedig egy akár kisebb méretű, kísérleti színház legyen, ahol az új törekvések kapnak helyet. Ausztria viszonylag kis alapterületű ország, és ha jó körülmények között él a lakosság, akkor megközelítheti Bécset, de ez nem zárja ki, hogy ne legyen Salzburgnak, Linznek és a többi nagyobb városnak is játszóhelye. Magyarországon ugyanígy Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Miskolcon, Győrben kellene rendes operatársulat.
Tehát azt mondja, racionálisabb évadtervet szeretne, társulattal, illetve újraéledő vidéki operajátszást. És mi lenne a harmadik változtatás?
Ezekben tulajdonképpen minden benne van. Mit kívánhatnék még az operajátszásnak? Olyan karmestereket és rendezőket, akik nem a saját karrierjüket építik, hanem önfeláldozóan próbálják támogatni a műfajt, és ezen belül az énekesek útját.
Én az elmúlt években, Dante után szabadon, kitaláltam, kikkel népesíteném be a Pokol legalsó bugyrait, és a politikusok mellé odadelegáltam a rendezőket és a karmestereket is.
Az velük a legnagyobb probléma, hogy a legtöbben azt hiszik, fölötte állnak a stábnak és a művészeknek, akikkel együtt megvalósítanak egy előadást. Megint csak Ferencsik János esetére tudok hivatkozni. Neki semmit nem kellett tennie, hogy tiszteljék, akkora respektje volt a szakmai tudása miatt, de az előadásokban az énekest helyezte a legfelső polcra. Ő viszi a bőrét a vásárra. Ugyanígy vagyok egy szólókürtössel, egy klarinétossal vagy bármelyik zenekari kollégámmal. A hatalmaskodó szemlélet nemcsak magyarországi tendencia, a világon mindenhol baj van vele. Szerencsére létezik ellenpélda is, olyan művészek is dolgoznak ezen a pályán, akik a tudásukat minden fennhéjázás nélkül állítják mások szolgálatába, és igyekeznek hozzásegíteni őket ahhoz, hogy a legjobb tudásuk szerint adják elő a darabot. Szerintem magától értetődő, hogy így kellene lennie.
Címkép: Kovács János/ Csibi Szilvia
Az interjú rövdített változata. A teljes írás itt olvasható:
https://fidelio.hu/klasszikus/a-pokol-legmelyebb-bugyraiba-delegalnam-a-karmestereket-es-a-rendezoket-interju-kovacs-janossal-177613.html