Posted by Simkó János
>A tornában alapfokú, „A” elemnek számító sas-, esetleg turul-lengéssel lendüljünk át nagyvonalúan a miniszterelnök évértékelőjének nevezett hagyományos manipulációs show-műsorán,és az újabb, elég szánalmas, kurucos „kardozásán”, a „hallod, hogy dübörgünk” effektusú önteltségén. Most nem a havi 19 800 forintba kerülő országbérletről beszélnék, mert ezt a zseniális és kegyes kormányzati ajándékként előadott új közlekedési bérletrendszert természetesen valamennyien fizetjük, adók, járulékok, Brüsszel (a négyzeten) és a háború okozta inflációnak hazudott goromba áremelkedések formájában. Mérték és arányok: nem a hivatkozott okokat tagadom, de ezekre rátolni az Európában is vezető helyet biztosító áremelkedést, nem egyszerűen hazugság, nem egyszerűen egy elhibázott és a zavarodottságban hibát hibára halmozó gazdaságpolitika, hanem az országvezetés csődje.
Ezt pedig megemelt hangon és a nemzeti színű zászlósor előtt, szúrófényben, félrebeszélve (értsd: nem beszélünk a lényegről, egy ország tragikus lerongyolódásáról, elszlömösödéséről, az egészségügy, az oktatás, a sajtószabadság helyzetéről, a gyermekéhezés keserű tényeiről, vagy a környezetvédelem csak harsány szavakban támogatott szükségességéről (a vízió: akkumulátor nagyhatalom), a sokféle kirekesztettségről és a sor hosszan folytatható…). Szóval a pulpituson félrebeszélve is már csak a fideszes B-középpel lehet megetetni a látványpékségek egyszerű kommunikációs technológiájával előállított ködszurkálást. Unalmasak és hiteltelenek már a Cipolla- kalapjából előhúzott sikertörténetek, a „több mézet a madzagra” tartalmú jövőbelátó ígérgetések. A miniszterelnök beszédének elhangzása után a professzionális diplomaták túlnyomó többsége rezzenéstelen arccal , na jó, van, aki egy szolíd félmosollyal egy távoli pontra nézett, kisebb részük kódolt sms-üzeneteket küldött hazájába és rövid összefoglaló feljegyzést ígért saját kormányának az aktusról.
Egy magyar kormánypárti vezérszónoknak nem kell tudnia semmit sem a gondolkodás mélylélektanáról, a szociál- és személyiségpszichológiáról, sőt ezt határozottan tiltja a NER-es munkaköri leírás, elegendő három dologra figyelnie. Egyrészt – ahogy az ősembernek – legyen karakteres barlangrajza, néhány gonosz bölénye az ellenségekről, és ezt időről időre – ahogy barlanglakók tették – a különböző kommunikációs performanszok során rituális mozgások kíséretében szurkálja is meg. Másrészt a szónok koncentráljon arra, hogy magabiztosan adja elő a NERuklideszi matematika és geometria Orwelltől kölcsönkért alapösszefüggéseit: a társadalom kisebbségének véleménye „a magyarok véleménye”, a gazdasági csőd-közeli helyzet a nemzet felvirágoztatásának első lépcsője, a „két perc gyűlölet” legyen rendszeresen és a propagandamédia által is periódikusan ismételt sokszor 30 perc gyűlölet! Harmadszor pedig: írd át a történelmet, mert „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.”
Lendüljünk túl a fentieken, és drága időnkből fordítsunk néhány percet egy valódi országbérlet létrejöttének lehetőségeire. Az az országbérlet, ami sokunkat izgat, az a hazánkhoz való viszony. Egészen leegyszerűsítve tegyük fel magunknak ezt a kérdést: Otthon vagyunk-e még itthon, mi és
miért köt minket Magyarországhoz?
Gondolom, nem vagyok egyedül, akinek ez a kérdés Baranyi Ferenc Tótágas című versét – versrészletét – hívja elő:
Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.
(…)
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?”
Mellbevágó kérdés és a válasz is, tudjuk, sokféle. Közel hatszázezren a lábukkal szavaztak és jelenleg nincs a terveik között, hogy hazajöjjenek. Vannak a hezitálók, akik ingadoznak a menni, vagy maradni
dilemma pólusai között. Okkal: egy teljes, vagy egy fél élet munkáját rakták bele a haza és persze saját jövőjükbe, és naponta szembesülnek azzal, hogy „haza csak ott van, ahol jog is van.” Ez a
jogrend pedig egy hatalmi elit kénye-kedve szerint alakítható, egy, a parlamentarizmus minden értékére fittyet hányó, „választhatósági többség” torz matematikájára történő hivatkozással. Végül – dehogy végül -, a nagy többség: a maradók. Tudjuk, ez is egy erősen szegmentált többség, de azt is tudjuk, hogy sokan – és látványosan egyre többen – meggondoltan amellett állnak ki, hogy igen, itt élnünk-halnunk maradt ok! Lehet, talán kell is kissé patetikusan azt mondani, hogy „Az nem lehet, hogy ész, erő,/És oly szent akarat/Hiába sorvadozzanak/Egy átoksúly alatt.” Igen, még mindig a Szózat, Vörösmartytól.
Kevésbé patetikusan: maradni, változni gondolkodásban és változtatni! Fogy az idő, de nem spórolhatjuk meg az értelmes párbeszédet, a szakszerű és strukturált gondolkodást, amiből a változtatást előmozdító cselekvés bekövetkezhet.
„Gondolkodásunk nyersanyagát korábbi élményeink képezik, így ezeket az élményeket tudatunknak állandó készenlétben kell tartania, mégpedig hozzáférhető információk, emlékek formájában.” (Hayess 1996:106) Nos, az elmúlt 13 év szolgált elegendő negatív élménnyel, vannak emlékeink és hozzáférhető információink is ezekről az elfuserált évekről. Tudjuk zsákutcába vezették a többséget -, ráadásul az utca mindkét végén ott van a zsákutca tábla. Az egyik végét az utcának a hatalmi gőg, a másikat a tapintható dilettantizmus zárta le. A gondolkodásban és a cselekvésben is eljött Ottlik Géza „Másik Magyarországának” az ideje. „Több tiszteletet a magyaroknak” – a magyar kormányban! Országbérletet váltanék a lányomnak és az unokáimnak egy szabad, demokratikus, élhető életet biztosító Magyarországhoz! Olyan országbérletet, amellyel felemelt fejjel járhatunk Európában. Abban az Európában, amelyről Poszler György így ír lírikus-teoretikus vallomásában: „Ausztrália után a legkisebb földrész. Eurázsia elkeskenyedő, nyugati része, szinte félszigete. 10,4 millió négyzetkilométer az Északi- és Földközi-tenger, Atlanti-óceán és Urál hegység között. Súlya egyre elenyészőbb a glóbuszon. De itt rajzolták a falra az altamirai bölényt, festették fára az
isenheimi oltárt. Itt épült kultuszhelyének, szentély gyanánt, az Akropolisz, játékterének, kocsmaudvarhoz hasonlóan a Globe színház. Itt van Firenze, amely Dantét szülte és elűzte, Weimar, +amely Goethét hívta és eltemette. Itt vésték, valahol délen, feszes sorokba az Aeneis históriáját; énekelték, valahol északon, laza ritmusokban a Kalevala mítoszát. Itt van Königsberg, ahol Kant elmélkedett, Segesvár, ahol Petőfi elesett… És itt van Magyarország. Nem egészen századrész a majdnem legkisebb kontinensen. Nyugat és Kelet, Észak és Dél határán. Tényleg szinte a ’népek országútján’. Már majdnem a peremen, még közel a centrumhoz. Csak innen és így nézhetem Európát.”
Tudom, nem vagyok ezzel a „Másik Magyarországgal” és a másik országbérlettel egyedül, és azt is tudom, hogy sok millió embert nyomaszt ennek a felelőssége. Nem adhatjuk fel, már így is késő van. Látom unokáim szemében az érthető türelmetlenséget… Jó lenne nem skype-on viszontlátni néhány év múlva ezeket a szemeket!