Posted by Pársoros jegyzetek
>Nagy Bandó András
No, nem hiába vártuk, megjött a levél a majdnem nyugdíjas korúvá lett
honfitársamtól, faltam szavait, és nem tagadom, emésztési zavarokat okozott.
Egészében nem csalódtam, minden benne volt, amiért és ami miatt íródott.
Ijesztgetésül, amit enélkül is tudunk: „a veszélyek korába léptünk”. Ez már egy
hárítás, hogy tudjam: mások vittek rossz utakra minket. „Brüsszel elhibázott
szankciói miatt” emelkednek az energiaárak és emiatt „növekszik az infláció”.
Az elhibázott szankciókat első számú honfitársam is aláírta, de erről itt nem
ejtett szót, pedig a levél szövege az A4-es lap felét sem tölti ki. „Ez minket,
magyarokat is érint.” Nem tudom, ez esetben kiket tekint magyaroknak, mert a
konzultációnál csak az 1,4 millió „magyarral” számolták ki a 97 százalékot. Ami
biztos: az általa nem magyarnak tekintett többséget is érinti, persze. „A kormány
ársapkákkal és rezsicsökkentéssel védi a családokat…”
Inkább ne feszegessük, hol hozzák be a kereskedők az ársapkák miatt elvesztett
hasznukat… A rezsicsökkentésről pedig inkább ne beszéljünk, főként a kézhez
kapott gáz- és áramszámlákat látva. Ezeken fölül a céljuk „…a nyugdíjasok
méltó életének biztosítása…” Talán a mondat megfogalmazása előtt hasznos lett
volna egy kirándulás valamelyik üzlet élelmiszerrészlegénél, és meghallgatni a
keresztény értékrendről megfeledkező szentségelő nyugdíjasok szövegeit.
És akkor a kihagyhatatlan „mi Ferink”: mert ők teljes egészében visszaépítették
„a Gyurcsány-korszakban eltörölt 13. havi nyugdíjat.” Az „elmúlt nyolc év” már
nem játszik, érthető okokból. „A nyugdíjak értékének megőrzését 2010 óta
minden évben sikerült elérnünk.”
Ha igaz lenne, akkor is föladná a leckét, ha el kéne magyarázni, hogyan történt
ez ebben az évben… Még a számok varázslójának mondható KSH is 20
százalék fölé taksálta az inflációt, és akkor még nem is szóltunk a 40-50
százalékos élelmiszer-inflációról, az ennél magasabbakról pedig ne is
beszéljünk. És akkor még egy bravúros ígéret: „Ha azonban augusztusban az
infláció ennél magasabb lesz, akkor a kormány novemberig kifizeti a
különbözetet.” Elképzelni sem könnyű, minek, miknek a különbözetét.
A zárómondatot akár az átkosban is összerakhatták volna: „Meggyőződésünk
(ez már cocilista kezdés, Kádár hangján hallom), hogy a nehéz időkben nem az
emberektől kell a pénzt elvenni,…” Álljon meg a menet! A választás előtt
szétosztották, a voksokért nekik megérte, összességében „az embereknek” nem,
mégsem, mert most épp annak a levét isszuk. Mert momentán éppen nincs mit
elvenni, pontosabban: már nincs mit elvenni. És a mondat vége: „…így a
nyugdíjasok ezután is számíthatnak Magyarország kormányára!”
Itt a mondat zárásául egy pont bőven elég lett volna, de simán felkiáltójellel
zárul a mondat, hogy érezzék a nyugdíjasok, akik még éreznek bármit is az
áremelkedéseken kívül, hogy ez nem csupán üres ígéret, hanem egy kiáltvány,
egy csatakiáltás. És a vége: „További jó egészséget kívánok!” A felkiáltójellel itt
nincs bajom, rendben. De hogyan lesz ebből jó egészség? Mármint abból, hogy
akár hónapokon át is sort kell állni egy-egy orvosi vizsgálatért, egy műtétért, egy
kezelésre várva. Mert ez lenne a nyugdíjasok méltó életének a biztosítása. Az,
hogy a betegségeikkel, bajaikkal fordulhatnak a szakorvoshoz, és időpontot
kapnak, mielőtt életüket vesztik.
Nos, ennyit egy szuszra, ízeire bontva az első számú honfitársam mondatait,
szavait, és csak mellesleg megjegyezve, hogy ha azt a közpénzt, amibe ez a tök
fölösleges levél kitalálása, megírása, számító, propagandisztikus fogalmazása,
nyomtatása, borítékolása és kipostázása került, szétosztották volna a
kisnyugdíjasok között, mindenki jobban járt volna. Az már igazán csak
mellékes, hogy ha már a levél mellett döntött kiemelt és kiemelkedő
honfitársam, legalább az emberei lecserélték volna egy frissebbre az évek óta
használt tablóképét.