Posted by Odze György
>Minden zavarosnak tűnik, persze, mert zavaros is. De hiszen itt minden másképpen van. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik, akkor sem szívesen, mert az ázsiai embertől idegen a felelősség vállalása, nemkülönben a felelősség megállapítása. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés, amit azonban senki sem vesz figyelembe. Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell, szemben a forgalommal, azután csak lesz valami.
Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek is? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.
Igaz, nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akit saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra, ha az autópálya fizetőkapujánál döbben rá valaki arra, hogy mégsem szeretne behajtani, akkor addig kushad a volán mögött, amíg a mögötte sorakozó negyven autó sorban kitolat, majd bocsánatkérés nélkül távozik, vagy mégis úgy dönt, hogy fizet és előrehalad.
A már említett vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalmában araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak át, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe, na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.
Hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban?
A teherautó vezetője eltévedt, ezért úgy döntött, hogy egy sarkot mégiscsak visszatolat. Eközben mobiltelefonján társalgott és rádiót hallgatott, mert telefonálás és rádiózás nélkül semmit sem ér az élet. Visszapillantó tükre nem volt, de akkor sem használta volna, ha van, mert a kínaiak évszázadok óta csak előre szeretnek nézni. A teherautó az eképp folytatott a tolatás eredményeképpen összenyomta a mögötte várakozó személygépkocsit. A személygépkocsi vezetője dudált ugyan, de hiába, a telefonbeszélgetés és a rádió együttes hangereje minden más hangot elnyomott a teherautó vezetőfülkéjében. Amikor aztán a teherautó nem tudott tovább tolatni, mert a személyautóból már csak egy szájharmonika méretű fémdarab maradt, a vezető lekászálódott a vezetőfülkéből, hogy megnézze, miért is nem tud tovább tolatni, és akkor minden izgalom nélkül konstatálta, hogy mi is történt. Azon, hogy vajon ő hibázott-e vagy sem, nem gondolkodott el, mert a gondolkodás nem az ő dolga, az ő dolga a szállítás, jöjjön és gondolkodjon a rendőr, akit ilyetén helyzetekben azonnal értesíteni kell. Rágyújtott, megkínálta a személygépkocsi vezetőjét, aki idejekorán kiszállt összenyomódott járművéből, ő is rágyújtott, majd hívták a rendőrséget. Körbejárták az eseményt, hát ezt bizony jól elintézték, gondolták. Időközben a forgalmas főúton már több kilométernyi sor várakozott végtelen türelemmel, hiszen Kínában minden útvonalon sokan vannak, és mindenki tudja, hogy baleset esetén rögzített helyzetben kell megvárni a rendőrt. Pekingben sok a baleset, a rendőrnek idő kell, hogy megérkezzen, még az is lehet, hogy a teljes mértékben eltorlaszolt úton szeretne haladni, de hát ez, ugye, lehetetlen.
Amikor a rendőr mégis megérkezett, szemrevételezte az eseményeket, megkérdezett néhány szemtanút, akik természetesen azt mondták, hogy semmit sem láttak. A rendőrnek meg kell állapítana, hogy ki felelős a balesetért. Ez persze nem könnyű feladat, a rendőr ezért a jegyzőkönyvbe többnyire azt írja be, hogy „részt vett a balesetben”, majd ő is rágyújt, mert cigaretta nélkül elképzelhetetlen az élet Kínában.