Posted by Szűcs Boróka interjúja Sebő Ferenccel
Egy.hu
>A Sebőzés” 50 éve. Ezzel a címmel jelent meg december 8-án a két CD-ből álló válogatás, amelyen szélesebb körben ismert versfeldolgozásokat, népzenei anyagokat és ritkábban hallható Sebő-számokat is találhatunk. Ebben az ötven évben sok minden történt nemcsak Sebő Ferenccel, hanem az egész táncházmozgalommal, és a népzenéhez való hozzáállásunkkal is. Ezekről beszélgettünk a hetvenhat éves mesterrel. Hogy került közel a zenéhez, mik az első zenei emlékei?
Gyerekkoromban a székesfehérvári zeneiskolába jártam. Akkor még evidens polgári gondolat volt, hogy nem azért jártunk zeneiskolába, mert muzsikusnak készültünk, hanem, hogy zenéljünk – ezt egyébként nagyon jónak tartanám ma is. Sokszor hallom gyerekektől, hogy azért nem akarnak zeneiskolába járni, mert nem terveznek zenei pályára lépni, akkor meg miért tanulják? Erre legszívesebben azt felelném: azért, hogy meghallják, mennyivel különb náluk a profi zenész. De a tréfát félretéve, fontos lenne, hogy a zenei tudás újra az általános műveltség része legyen. Én eleinte zongorázni és csellózni tanultam, és nagy élményt jelentett nekem, hogy már kevés tudással is együtt tudtunk muzsikálni, kamarazenélni. Ha visszatekintek erre az időszakra, természetesnek találtam a folyamatokat. Minden év végén szerveztek diákkoncertet, de én ekkoriban elkezdtem egy kis mesejáték-operát is írni. Nagyon jó társaságunk volt, barátaimmal, Wilhelm Andrással és Fitz Péterrel a szabadidőnkben is sokat foglalkoztunk a zenével – az indián csapat mellett ez volt a program.
Mindez gyakorlatilag még Kodály életében volt…
Persze. Kodály annyit tett a magyar zenei nevelésért, hogy azt nem is mérjük fel teljesen. A Berlinben élő lányomtól tudom, hogy ott semmi jó zenei anyagot nem lehet kapni, idétlen kis dalocskákat tanulnak a gyerekek. Ő itt, Budapesten vásárolja meg a Kodály-féle szolfézskönyveket. Ennek a pedagógiának olyan rendszere van, és olyan okosan van összerakva, hogy abból minden ember tanulhatna, bárhol a világon.
Hogy került az életébe a gitár? A legtöbbször gitárral a kezében láthatjuk.
Volt Németországban egy barátom, akivel levelezőpartnerségben voltam, nyaranta egyszer én voltam náluk, egyszer ő Magyarországon. Ő gitározott, én pedig megtanultam tőle. Nem volt mindennapi a család, mert a nyolcvanéves nagymama zongoraművésznő volt, akivel Beethoven szimfóniáit játszottuk négykezesre átírva, míg unokájával, Freimuttal német népdalokat énekeltünk gitárkísérettel. Aztán szerettem volna hasonló dalokat magyar szövegekkel is énekelni, ekkor jöttek velem szembe József Attila versei. Összeraktam a két dolgot: a gitározást, meg József Attila szövegeit.
Az egyetemen építésznek tanult, mégis végig zeneközelben maradt. Mi történt zeneileg ebben az időszakban?
Amikor a műszaki egyetemre kerültem, csellózni kezdtem az ottani szimfonikus zenekarban, ott találkoztunk először a későbbi csapattal. Például Gryllus Dani klarinétozott és Halmos Béla játszott brácsán ekkoriban az egyetemen. Emellett pedig játszottam a József Attilás dalaimat is, ami érdekességnek számított a kollégiumban, pláne, hogy Bélát is bevontam ebbe: ő is gitározott, hegedült, úgyhogy valamiféle duóvá kezdtünk alakulni. Persze csajozni próbáltunk, a hangulatot mindig nagyon jól meg is csináltuk, de mások vitték el a jó lányokat.
Hogy találkozott az autentikus népzenével, amit ma éppen önöknek köszönhetően már sokkal szélesebb réteg ismer, mint akkoriban?
Egyetemistaként az egyik nyári nemzetközi termelési gyakorlaton lengyelekkel, németekkel, szerbekkel és bolgárokkal dolgoztunk az aquincumi ásatáson, és este a tábortűznél rendszerint ment körbe az éneklés. Mindenki énekelte a népdalait, csak mi néztünk egymásra Bélával – ennyire nem voltak ismertek akkoriban a népdalok. Elszégyelltük magunkat, és megszületett bennünk az elhatározás, hogy gyűjtsünk egy kis repertoárt.
Hogyan indultak el?
Baráti szálakon eljutottunk Martin Györgyhöz, akinek az volt a terve Andrásfalvy Bertalannal és más kutatótársaival együtt, hogy összegyűjtik a még természetes környezetükben létező néptáncokat, lefilmezik és megtanulják azokat, majd megtanítják mindenkinek. Tehát a táncház gondolatát tulajdonképpen már ők kitalálták. Amikor mi elmentünk Martin György lakására, nagyon megörült nekünk, mert akkoriban a fiatalokat általában nem érdekelte a népzene, néptánc. Jellemző ez egyébként, remek tudósaink, például Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajta László körül sem tolongtak olyan emberek, akik visszhangoztak volna a tudásukból valamit. Martin volt az első, aki megélhette, hogy generációnk képviseletében jelentkeztünk nála, majd nyomunkban sokan mások. Érdeklődést mutattunk az iránt, amit ők szenvedélyesen kutattak, pedig mi akkor még nem is voltunk biztosak abban, hogy ezt úgy akarjuk megtanulni, ahogy van. Béla tudott hegedülni, én gitárral kísértem, és játszogattuk a népzenét, de valahogy nem tetszett. Csörömpölt a gitár, nem szólalt meg úgy, ahogy akartuk, úgyhogy én egyszer csak azt mondtam, hogy „te, Béla, figyelj ide, én megtanulok brácsázni”. Valahogy így kezdődött…
Néptáncegyüttesek már a táncházmozgalom előtt is voltak. Akkor milyen zenére táncoltak a táncosok?
Mivel senki nem gondolta, hogy a népzenét meg lehet abban a formában tanulni, ahogy élt a saját környezetében, Kodály javaslatára cigányzenekarokkal próbálkoztak, csakhogy arra a zenére nem igazán lehet néptáncokat táncolni. Mivel nem működött, kiegészültek a muzsikusok klasszikus zenészekkel, így már 20-40 fős zenekarok voltak, viszont ez a felállás nem tudott improvizálni, pedig az is nagyon fontos, hogy a zenész kísérje a táncost. Emiatt a nagy zenekarokat leváltották, a Bartók Együttesben például zongorára járták.
Milyen volt az önök fogadtatása, ami ezek szerint éles váltást hozott?
Nagyon nagy huzatot vittünk az életükbe, ez biztos. Persze eleinte még nem tudtuk rendesen a zenét, de már úgy játszottunk, ahogy a műfaj megkívánta. Aztán szinte hónapok alatt elszaporodtak a hozzánk hasonló zenekarok, például Virágvölgyi Márta zenekara, a Jánosi együttes és a Muzsikás együttes is akkor alapult.
Amikor önök elkezdték a népzenét tanulni, javában zajlott a beat-korszak. Van kapcsolat a két zenei világ között?
A népzene gyakorlatilag a popzenék múltja. A népzene az a zene, amit az utca embere a mindennapi életében – bálokban, temetésen, a különböző eseményeken – kommunikációs eszközként, nyelvként használt. Emellett tudni kell, hogy a népzene némi késéssel mindig is átvette a liturgikus zenéből eredő műzene eszközeit. Pontosan meg lehet különböztetni a romantika időszakát, a barokk és más régebbi korszakok stílusait ebben a műfajban is. Viszont míg a színpadi produkcióvá alakult műzenében klasszikus formák jöttek létre és ezek rögzültek konkrét darabok formájában, a népzenében másfél órán keresztül, bizonyos szabályok és kötöttségek mellett, de mégis szabadon kell játszani. Minden alkalommal úgy kell „megkomponálni” egy hegedűsnek a zenét, hogy ne unja meg a közönség, és jól tudjanak rá táncolni.
Az a népzene, amit felgyűjtöttek a XX. században, melyik kor lenyomatát hordozza magán?
Valamennyi elmúlt korszakét. Az a fantasztikus, hogy a Kárpát-medence olyan köztes helyen van, hogy idáig elértek a nyugati hatások, de nem tűnt el minden régi, a különböző hatások pedig keveredtek is egymással. A verbunkos zene például nyugati hatásra keletkezett: ez egy harmóniákkal kísért zene, ami teljesen más, mint a régi, egyszólamú zenék. Régen a „duda világnézet” dominált egész Európában, ami azt jelenti, hogy egy tartott hang, egy dallam, és a ritmus építik fel. Ezt síppal-dobbal vagy tekerőlanttal játszották. Az emberek egy szólamban gondolkodtak nagyon sokáig. A gyimesi csángók zenéje például a középkornak a lenyomata, náluk a mai napig él ez az archaikus hagyomány. A Balkánon pedig mindenfelé megvan még a síp-dob zenekar. Az ábrázolásokból lehet tudni, hogy a középkorban Párizsban is ez volt a menő. Aztán az újabb zenei divatok a Kárpát-medencéig is eljutottak, de innen tovább már nem. A Kárpátoktól keletre kezdődött a Török Birodalom. Ott zenei értelemben ma is a hamisítatlan középkort találjuk, lánctáncokkal, egyszólamú zenével. A Kárpát-medence vegyes etnikumú népessége viszont átvette még az európai csúcsteljesítménynek számító párostáncdivatot is. Ez fantasztikus: csak Európában alakult ki, sehol máshol a világ többi részén.
A Kárpát-medence zenéje egy zenetörténeti érdekesség. Nem egyfajta divat van, nem egységes a népzene, hanem körülbelül tizenkétféle, teljesen különböző stílust különböztethetünk meg, amelyek korokhoz köthetőek.
A sokáig népzenének tartott nótairodalom milyen viszonyban áll ezzel a sokszínű, ősi zenével?
A nemzeti mozgalom idején új nemzeti zenét hoztak létre a verbunkos muzsikából. Az úgynevezett „magyarnóta”-irodalom vált a mozgalom ikonikus zenéjévé. Tény, hogy betöltötte a szerepét, mindenki ismerte, összehozta a különböző politikailag aktív társadalmi rétegeket. Csak hát ismerjük a dallamok és szövegek szerzőit, tudjuk, hogy ez a fellobbanás a romantika nyelvezetét használta, nem arra a mélyen gyökerező nyolcszázéves hagyományra épül, amiról most beszélgetünk. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értékes hagyomány, csak egyáltalán nem volt kapcsolata azzal a nyelvezettel, amit az országnak a dolgozó rétege
mindeközben folyamatosan használt.
A teljes interjú itt olvasható:
https://egy.hu/kult/a-tanchazban-ismerem-meg-a-masik-reflexeit-a-szagat-hogy-el-tudom-e-
viselni-sebo-ferenccel-beszelgettunk-
112294?utm_source=facebook_egy.hu&utm_medium=kult&fbclid=IwAR3GYEHYDoEszU
FZwqsyn0I_6LcjSeBT7CFXsbmaiiiVasD_0C6qOYimfKY