Posted by Tardos János
>(Újságíró kollégánk egy rendhagyó önéletrajzot hozott, ami a történelem, az életünk roppant izgalmas szeletét eleveníti fel.)
>1953-ban születtem kommunista polgári családba, de ebből 1967-ig nem sokat vettem észre, mert alig-alig akadt összehasonlítási alapom. Időközben persze, nagyjából úgy 1956 táján, mindkét jelző lekopott a családunkról, a kommunista teljesen, a polgári elé meg muszáj lett odabiggyeszteni a kicsinyítőképzőt. Ilyen az élet, eléggé egyenletes ütemben rohad szét.
A hetedikes korom utáni nyáron azonban, hogy úgy mondjam, a szemem kezdett kinyílni a világra. Akkor két dolog is történt velem, persze sok egyéb, talán csekélyebb jelentőségű történések mellett. Először is kitört és győzelmesen véget ért a hatnapos háború (tessék megnézni a wikipédián), majd pedig két hónapos nyaralásra Franciaországba utazhattunk anyámmal a disszidens apámhoz. Ez az idő sorsfordító, meghatározó lett. Röpke 14 hónap alatt, 1967. június 5-étől 1968. augusztus 21-éig, vagyis az izraeli-arab háború kitörésétől a prágai tavasz lerombolásáig észrevétlenül, vagyis csak utólag észrevehetően általános iskolás gyermekből tudatos fiatalemberré váltam, s mire gimnáziumba kerültem, már nagyjából határozott, végleges értékítéletem alakult ki az engem körülvevő külső világról.
Mindenekelőtt megtanultam, felfogtam, ha úgy tetszik magamtól rájöttem, hogy zsidó vagyok, ennek minden jó és rossz vonzatával, amelyeket most hely és idő hiányában nem sorolok el. De alapvetően kívülálló, ha úgy tetszik, kitaszított, idegen. Nyilván addig is az voltam, csak nem tudtam róla, de ez 13-14 éves koromra számomra is világossá vált. Persze nem úgy kitaszított, mintha alul kiestem volna a társadalomból, egyáltalán nem. Sőt, ezzel az idegenséggel épp ellenkezőleg, valami új érték is derengeni kezdett előttem, nevezzük ezt büszkeségnek, alpáribban és felszínesebben nagyképűségnek, esetleg nagy jóindulattal bizonyítási vágynak. Másrészről pedig volt bennem jócskán forradalmi hevület is. A fennálló rend ellen érzett mélyről fakadó idegenkedés, zsigeri elutasítás, rossz pillanataimban talán gyűlölet. Nem Che Guevaráért lelkesedtem, mint mondjuk valaha Csoóri Sándor (akivel jóval később durván összekülönböztem), vagy mit tudom én, Trockijért, Maoért, mint akkoriban egyesek, hanem már rögtön és azonnal Cohn-Benditért, Dubćekért, Havelért. Nem állítom, hogy kívülről és objektíven nézve ebben csakis nekem lehetett igazam, de tény, hogy nagyjából ma is így érzek.
Ez most egy olyasféle visszatekintés, mint szovjet veteránnak a Téli Palota ostroma, és csak így, utólag konstatálom, hogy legnagyobb meglepetésemre ezekből a különállásaimból vagy felforgató nézeteimből eleinte semmi látható hátrányom nem származott, talán mert akkoriban nagyon nem álltam egyedül ezekkel a mondhatni 68-as érzelmeimmel. Ráadásul egy számomra szerencsés véletlen folytán egy laza polgári környéken működő nem elit gimnáziumba kerültem, egyszerűen azért, mert a szomszéd házban laktunk. Ott pedig én semmiféle balos elhajlást nem láthattam, senki nem szólított fel minket, hogy lépjünk be a KISZ-be, legfeljebb csak harmadikban kezdett derengeni előttünk a Ratkó-évfolyamok szorongása: felvesznek-e majd egyetemre minket. (Fiatalabbak kedvéért: ha csak az ember nem volt országos zseni valamelyik tantárgyból, és én nem voltam az, akkor ehhez KISZ-ajánlás is kellett.)
Sajnos azonban negyedikre, amikor végérvényesen döntenünk kellett, mivé is szeretnénk részben a későbbi tanulmányaink által is válni, olyan mértékben nyílt már ki a szemem a világra, hogy egy vastagon ideológiával átszőtt tárgyból, mint amilyen a történelem is volt akkoriban (és sajnos mostanában megint), én nem felvételizhettem, mert lázadó igazságérzetem nem engedte volna, hogy akár csak a saját jól felfogott érdekemben is valamiféle poros sztálinista- brezsnyevista propagandaszöveget nyomjak, ha pechemre majd a huszadik századi történelemről kérdeznek. Márpedig engem nem a régmúlt porladó királycsontjai, hanem a forrongó jelen történelmi folyamatai érdekeltek, mondjuk a második világháború előzményeitől kezdve, s ezen a téren egyre rohamosabban kezdtem eltávolodni az akkoriban uralkodó hivatalos nézetektől. A röhej az, hogy ennek ellenére (vagy éppen ezért) én nem matematikusként vagy szűkebb szakmájába zárkózó villamosmérnökként képzeltem el a saját jövőm, hanem élénk közéleti aktivitást kifejtő, mindenről véleményt nyilvánító újságíróként. Bár kezdetben kaptam néhány kijózanító pofont a fennálló kommunista rezsim alsóbb régióiból, helyi rendőröktől, főiskolai párttitkártól, sőt egyszer még az MSZMP KB valamelyik sajtóért felelős egyik fejesétől is, valami felfoghatatlan mázli és anyám összeköttetései révén mégis sikerült erre a pályára állnom, és négy vagy öt évvel az érettségim után már az akkori idők második legnagyobb példányszámú napilapjánál, a Népszavánál találtam magam.
Ez nyilván jó volt, hiszen szakmailag nem is igen tudtam volna magam más foglalkozási ágban elképzelni, másrészt azonban nyilvánvalóan kilógtam az elvárt ideológiai sémából, mert képtelennek bizonyultam bárgyúan bizakodó tekintettel a fényes szocialista jövőre tekinteni. Így aztán munkahelyi konfliktusaim is keletkeztek, amelyek elől eleinte a lap talán legpolitikamentesebb fertályára, a sportrovatba menekültem, de előbb-utóbb azért már túl nyilvánvalóan lógott ki a lóláb, és be kellett látnom, hogy innen békésebb tájakra kell áthelyeznem működésem fizikai színterét, vagyis emigrálnom, akkori szóval disszidálnom kell.
Nem akarom utólag sem egyetlen okra leszűkíteni egy ilyen akkoriban véglegesnek tűnő elhatározás mozgatórugóit, de tény, hogy akkoriban, 1981-ben nagyon belehabarodtam a lengyel Szolidaritás-mozgalom iránti szimpátiáimba, s nem tagadom, vonzott a kinti szabadabb légkör mellett a hazainál jóval magasabb franciaországi életszínvonal ígérete is. Nyolc és fél évet töltöttem örömben-boldogságban, élénk politikai aktivitás közepette Franciaországban, míg végre európai állampolgár lehettem, s még ugyanabban az évben megtörtént, véglegessé vált Magyarországon a rendszerváltás. 1990-et írtunk, és én nagy reményekkel telve hazajöttem, hogy végre szabadon, itthon, magyarul írhassak, s így is kivehessem a részem a nagy nemzeti és nemzetközi eufóriából. Eleinte minden úgy ment, mint a karikacsapás. Ugyan az én favoritom, a nagyon is européernek látszó SZDSZ csak a második helyen végzett a választásokon, s így
ellenzékbe szorult, tőlem nem volt idegen a vad, kormányellenes, kvázi forradalmi retorika, amit eleinte a drága, okos, lelkes és szép fiatalokkal a Narancsban, azután meg a velem egykorú fél-fiatalokkal az akkori Magyar Hírlapnál műveltünk. Persze a kezdeti illúzióim azután elég hamar szertefoszlottak. Havelben ugyan sosem csalódtam, Cohn-Benditben sem nagyon, de ami például Walesát illeti, az ő fundamentalista keresztény és nacionalista fordulata azért már eléggé megviselt. Nem is beszélve a korábbi kommunistaellenes hazai ellenzék, vagyis a népiesek városellenes, hogy ne mondjam, antiszemita megnyilvánulásairól, amelyekben Csurka István és Csoóri Sándor élen járt. Sőt még egy-két volt népszavás kollégám is lelkesen csatlakozott hozzájuk, mint például Tamás Menyhért vagy Kis Dénes.
Időközben Franciaországban kitanult új szakmámat, a Macintosh számítógépes tördelést kamatoztatva műszaki főnökként a legpatinásabb magyar polgári napilaphoz, a Magyar Nemzethez kerültem, csakhogy akkoriban, 1991 nyarán-őszén ott éppen éles ideológiai háború dúlt a liberálisok és a népnemzetiek között, s nem nagyon álltunk nyerésre. Végül a kormány, Jeszenszky Géza képében közbeavatkozott, s a harc végleg eldőlt: mi, kozmopolita liberálisok szépen kiszorultunk, s maradtak a megveszekedett nacionalisták és a hozzájuk csapódott elvtelen karrierista talpnyalók. 1991 októbere volt. És bár az én magyar sajtószabadsággal kapcsolatos illúzióim lassan kezdtek szertefoszlani, még vagy öt éven át húztam- halasztottam a végső konzekvenciák levonását. Miközben engem a Magyar Hírlap nagylelkűen visszafogadott, előbb megvártam, hogy Csúcs László 1994-ben bocsásson el a Magyar Rádióból, a rendszerváltás talán szakmailag legkiválóbb műhelyéből 129 kiváló riportert, újságírót és szerkesztőt, majd, ami engem illet, megszenvedtem Horn Gyula a maihoz mérten erősen visszafogott újságíró- és liberalizmus- ellenes rezsimjét is. Végül pedig, 1996 augusztusa és októbere között a Magyar Hírlapnál is lezajlott az úgy látszik mifelénk törvényszerű nemzeti szellemű tisztogatás, amelynek, mint notórius kozmopolita liberális, persze magam is áldozatául estem Akkoriban, 23 éve, nagyjából a földi lét feléhez érve én már nem éreztem magamban elég kalandvágyat, fiatalos erőt a totális újrakezdéshez, mondjuk egy második emigrációhoz, s inkább kicsit öregesen meghunyászkodva ismét politikamentesebb terület felé fordultam. Ezúttal nem egy sportrovatban, hanem egy havi repülős magazinnál találtam átmeneti menedékre, s azután majdnem a nyugdíjig, 60 éves koromig gondtalan passzivitásban ki is húztam.
Azóta megint eltelt tíz év. Az úgynevezett szabad sajtó szinte minden hazai terepe bezárult, de előttem mindenképp, aki már réges-régen nem vagyok az az energikus budapesti firkász, aki ide-oda rohangálva, mérgezett egérként ontja magából a forradalmi cikkeket. Sőt, már budapesti sem vagyok, a falusi nyaralómba vonultam vissza a gyönyörű Balaton-felvidékre, amely persze amellett, hogy uncsi, nyugis, mégiscsak ennek a vacak Orbán-birodalomnak az integráns része. Ennek ellenére most már megpróbálom itt kihúzni valahogy a hátralévő kevés időt, olvasgatni, csendben éldegélni, s néhanapján azért még írogatni ezt-azt, ha valami mégis eszembe jut.
Címkép: 68-asok