Posted by Hogy a verseny a társadalmi változásokat is milyen mértékben ösztönzi, arra talán legjobb példa a szociális ellátórendszer – pontosabban a nyugdíjrendszer németországi létrejötte. Ennek bevezetésekor Bismack kancellárt úgy 125 éve nem a munkások nehéz helyzete iránti együttérzés mozgatta, hanem épphogy a marxisták előretörésének próbálta így elejét benni. Tegyük hozzá, az általa megalkotott szisztéma finanszírozásának alapja egy tőkefedezeti rendszer volt, ráadásul úgy „kalibrálva”, – a nyugdíjkorhatárt 70 évnél húzva meg, miközben az átlagos élettartam 60 év körül volt, hogy az ne terhelje túlozottan az államkincstárt.
Az első fecskét követte a többi is, ma a világ legtöbb országának létezik – valamifajta szociális ellátórendszer, és ennek részeként időskori ellátás. Ugyanakkor – főleg a fejlett országokban – egyéb téren is nagyot fordult a világ, hogy mást ne mondjunk, az átlagéletkor sok helyen 80 fölé nőtt, a termékenység (a jövő járulékfizetői) jóval a 2,1-es szint alá esett, míg a nyugdíjkorhatár benne ragadt – a jóléti társadalmak többségében – a 60-65 éves sávban. Nem csoda, ha a demográfusok és közgazdászok verik félre a harangot, sürgősen lépni kell, különben összeomlik a nyugdíjrendszer. És ennek nyomán látjuk a tömegtüntetéseket – most éppen Franciaországban, ahol két évvel emelnék a korhatárt. (És ne felejtkezzünk meg azokról az esetekről, ahol kormányváltást követően a belépő rezsim visszacsinálta a már elkezdett reformot – főleg rövidtávú költségvetési okok miatt – legszembeszökőbb példa Magyarország és többé-kevésbé Lengyelország)
Németországban a hazaihoz hasonlóan úgynevezett felosztó-kirovó elven alapszik a nyugdíjrendszer, tehát a mindenkori aktív korosztály termeli meg szülei, nagyszülei időskori ellátását. Ez a szisztéma értelemszerűen nagyon érzékeny a demográfiára, tehát, hogy az egyes nemzedékek képesek-e „újratermelni” önmagukat, és arra, hogy az arra jogosultak átlag hány évig veszik igénybe a nyugdíjat. És a hazaihoz, no meg még jónéhány országhoz hasonlóan Németországban is egyre torzul a korfa. 1991- ben négy dolgozó jutott egy nyugdíjasra, 2020-ra háromra mérséklődött, s 2030-ra várhatóan nem haladja meg a kettőt. Már 2021-ben a költségvetésből mintegy 100 milliárd €-val ki kellett pótolni a nyugdíjkasszát, ami a teljes nyugdíjkifizetések 30 százaléka volt. Ez az arány pedig várhatóan gyors ütemben nő a lakosság öregedésével.
Németországban is napirendre került tehát a nyugdíjrendszer reformja. 2023 januárjában Christian Lindner pénzügyminiszter (FDP) alapvető reform-tervet nyújtott be, amely a nyugdíjrendszer mintegy 150 milliárd €-t kitevő un. harmadik pillérének létrehozásával felváltaná a felosztó-kirovó szisztémát. Ezt állami szuverén befektetési alapnak terveznék, amely olyan szabadon felhasználható –részvényekből, pénzügyi alapokból és devizatartalékokból, kötvényekből, ingatlanokból, fedezeti – alapokból tevődne össze, amelyek hozamai megtámogatnák a
nyugdíjrendszert. Alternatívaként a pénzügyminiszter felvetette az un. tőkenyugdíj (Aktienrente) bevezetését, azaz a munkavállalók saját nyugdíjalapjukba fizetnének be aktív időszakuk idején. A koalíciós partner szociáldemokraták és a zöldpártiak képviselőivel folytatott egyeztetések folyamán azonban elvetették ezt a megoldást, helyette egy „szelídebb” változatot, a tőketartalék (Aktienrücklage) megoldást tartották kivitelezhetőnek, amelynek hozama kiegészítené az állami nyugdíjfinanszírozást.
Hitelfelvételből, 15 év alatt hoznák létre az alapot, amelynek kezdő 10 milliárd €-t kitevő összegét a 2023. évi költségvetésből teremtenék meg. Az alap várható hozamai azonban korántsem fedeznék a nyugdíjak hosszú távú finanszírozásához szükséges összegeket. Minden számítás arra a következtetésre jutott, nem a felhalmozott pénzügyi tartalékok és alapok jelentenek megoldást a nyugdíjasok számára. Mindent számításba véve, bármely reformnak alapja – állapították meg a döntéshozók – a GDP növekedése, aminek feltétele a termelékenység növelése. Ez elérhető a több és magasabb szintű állótőke-beruházással (például robotokkal), valamint az „emberi tőkébe” történő többlet beruházással. A másik lehetséges megoldás a munkaórák növelése a nyugdíjazási korhatár kitolásával, a nők fokozottabb bevonása amunkavállalók körébe, valamint a bevándorlás elősegítése. A pénzügyminiszteri javaslat alapvető kérdése ezért: a termelékenység fokozása vagy a munkavállalók számának növelése-e a cél? Az általa javasolt alap létrehozása akkor vezethet eredményre, ha a vállalkozások könnyített tőkéhez jutása révén erőtelesebben növekedhetnek a termelő beruházások. Ezt azonban számos bizonytalanság, elsősorban a pénzügyi piacok, avagy a termelő beruházások hosszabb távú profit-növekedésének előre nem látható kiszámíthatatlansága is megkérdőjelezi.
A politikai szempontok is előtérbe kerülnek. A költségvetésből növekvő mértékben finanszírozott nyugdíj arra késztetheti a kormányt, hogy csökkentse például a segélynyújtásra fordított keretet, vagy anyagilag is ösztönözze az idősebb népességet a hosszabb ideig tartó munkavállalásra, de akár növelheti az adózásmértékét is. Mindez konfliktusokhoz vezethet. A legkedvezőbb megoldás a teljesítmény olyan mértékű növelése lenne, ami éppen elegendő a megígért nyugdíj kifizetéséhez – adóemelés és a munkavállalókat ösztönző juttatások nélkül. A szabaddemokrata Lindner tervezetét persze több irányból is kritizálják. Az optimista megközelítés szerint a pénzügyminiszter elképzelésének vannak előnyei, de gazdasági szempontból csupán mérsékelten nevezhető jótékony hatásúnak. A kritikusabb vélemény szerint: miközben gazdaságilag ésszerűnek tűnhet, a valódi megoldást adó döntést csak elhalasztja. Valójában nincs másról szó, mint a leginkább piacorientált német párt, az FDP egyik vezető politikusának arról a törekvéséről, hogy a
kormányt eltérítse a szociális beruházásoktól a magán pénzügy-piaci alapok irányába – mondják a cinikusok.
(forrás:https://www.socialeurope.eu/pension-reform-in-germany-a-market-solution összeállítás: Berényi Judit)