Posted by Ha zongoristának készülnék, most el volnék keseredve, mert a nem egészen 19 éves Kocsis úgy játszik, mint valami ördögfióka, teljesnek tűnik a fegyverzet. Nyilván változott a műhöz való viszonya, erről egyszer kérdeztem, hogy nem gondolt-e arra, hogy letiltsa az első nagylemezét, a Lukács Ervinest, de mondta, hogy vállalja a felvételt, de azt azért nem szeretné, ha valaki ennek alapján ítélné meg a művészetét. Talán a művészetét nem lehet megítélni, de a zongoratudását már igen, éppen úgy játszik, mint később, már gond nélkül azonosítható, pontos és szigorú, és néha fölsóhajt a székben a hallgató, azanyád.
Nem készülök zongoristának, szóval tiszta gyönyörűség.
De nem is ez az érdekes, hanem Ferencsik. Néha, főleg a harmadik tételben azt érzem, hogy nem csak kísér, hanem kifejezetten alkalmazkodik, hogy tudja, hogyan fogja a szólistája játszani a frázist, és már ő is úgy játszatja a zenekarral, pedig ő a nagy Ferencsik, ez meg a kis versenygyőztes. És eszembe jut, amit Kocsis mondott a Bartók Concerto kapcsán, hogy lényegében azért ugyanazt a művet játsszák és ugyanúgy, szóval élt (legalábbis köztük) ez a hagyomány. Miközben az ember azt hitte volna, hogy tűz és víz, a két véglet a magyar zenei előadóművészetben. Ferencsik utált próbálni, Kocsis szeretett, Ferencsik mindent a pillanatra bízott, Kocsis annyira gondosan készített elő, hogy az előadás időnként jobb volt a próbateremben, mint a koncerten. Meg a tempók egészen mások. És, persze, Ferencsik gyönyörűen vezényelt, zene nélkül is öröm volt látni, Kocsis meg sután, csuklóból emelgette a pálcát. És mind nem számít, ma már végképp nem számít, de vannak ilyen kazetták, amelyek bizonyítják, hogy tényleg gyönyörűen dolgoztak együtt, hogy létezett az az interpretációs hagyomány és folytonosság. Úgyhogy most már csak azt kellene kitalálni, hogy ki most a Ferencsik. Vagy a Kocsis.