A határ két oldalán

>Míg az osztrák külügyminiszterrel, Alexander Schallenberggel készült interjút olvasom a Washington Postban, előjön egy régi-régi emlék… Foci, évenkénti magyar-osztrák örökrangadó. Bécsi út, Lajos utca, Árpád fejedelem útja, az osztrák szurkolók mosolyogva, integetve érkeztek az esti, Népstadionbeli meccsre. Az autóik márkája, mérete pontosan jelezte nekünk, bámészkodó gyerekeknek, hogy bár egyikünk sem járt ott, az élet „kint” biztosan sokkal jobb lehet. A mi és az ő autóik közötti különbségek azóta eltűntek, a magasabb minőségű osztrák élet viszont maradt. Ez pedig már aligha fog változni. Ahogy egy-egy ember saját elrontott, kisiklott élete többnyire nem helyrehozható, az örökös hazugságban élő társadalmaké sem. Az ilyen nemzetek, köztük a magyar, generációról generációra viszik tovább maguk előtt görgetett nyomorúságaikat, a temetők sírkövei pedig nem mondják el az igazságot.

Ellentétben magyar kollégájával, az osztrák külügyminiszter nem hazudik. Az orosz-ukrán háborúról, annak erkölcsi vonatkozásairól beszélt, én pedig ugyanazt éreztem, mint egykor gyerekként az autóikat bámulva: az élet kint ma is jobb. És már hány évtizede! Magyarok hány generációja ment el már úgy, hogy a közös határ két oldalán két különböző életforma létezik egymás mellett: egy magasabb és egy alacsonyabb rendű. Bár kaptunk egy utolsó esélyt, az ölünkbe hullott, de drogfüggőként eljátszottuk s most megint mindent ellophatnak tőlünk, nap mint nap szemérmetlenül egy egész ország képébe hazudnak, kijátszanak, egymás ellen fordítanak minket.

Megnéztem néhány adatot: minden jóból két-háromszor több van a határ osztrák felén és minden rosszból ugyanannyiszor kevesebb. Nekik évenkénti nemzeti jövedelemből van sokkal több, nekünk rák okozta halálból, érszűkület okozta amputált végtagból. Nekik havi jövedelemből, nekünk az iskolából 16 éves kor előtt kihullottakból, az örökre esélytelenül maradtakból. És ami nem mérhető: jövőkép, perspektíva, szavahihetőség, megbecsülés, tisztaság, biztonság… az életnek ezeket a szóra sem érdemes kis szarságait melyik rubrikába írjam? Nálunk még rubrikájuk sincs.

Az osztrák külügyminiszter így látja a háborút: „Oroszország agressziónak tekinti életmódunkat, és úgy gondolja, joga van tankokkal és rakétákkal megszállni egy másik országot, csupán azért, mert az a mi életmodellünket szeretné átvenni”. Ausztriában tehát az orosz agresszió hivatalos oka egy szomszéd ország szuverenitásának semmibevétele. Vagyis nem a NATO terjeszkedése, nem az ukrán náciktól való félelem, nem egy nyelvtörvény, nem az orosz kisebbség védelme… S valóban, ahogy az óriás birodalom Kína diktátora nem tudja elviselni a csöppnyi Tajvan függetlenségét, ezért állandóan megszállással fenyegeti, Putyin sem tűri, hogy „szláv testvérei” nem a zsarnoksággal szakítani képtelen, primitív orosz utat választották. Inkább földig romboltat mindent, amihez a fegyvereivel hozzáfér. Ukrajnának szerencséje van, védőernyőt vont fölé a Nyugat, a teljes szabad világ, egyedül mi hagytuk cserben, de hát az csak a szokásos orbáni árulás. Minket is eladott, Ukrajnát miért ne adta volna?

Ami engem illet, saját személyes tragédiámnak is tartom, hogy az „életmodellünk” kifejezéssel a külügyminiszter kizárólag a nyugati liberális demokráciákra utalhatott, hiszen tőlünk azt a modellt már egy évtizede elvették, s helyette belenyomták fejünket az illiberalizmus szennyvizébe. Azt itatják velünk, s az egész ország fuldoklik tőle. Fel-felöklendezi, de engedelmesen újra issza. Honnan ez a sorssal szembeni össznemzeti közöny? A választ nekem legpontosabban Nagyezsda Mandelstam, a Sztálin által meggyilkoltatott költő özvegye adja meg: „A diktatúrákban élők hamar átlátják a maguk tehetetlenségét, s meglelik benne a vigaszukat és passzivitásuk igazolását… Mindannyian benne voltunk az egyezségben: hallgattunk, remélve, hogy nem bennünket ölnek meg, hanem a szomszédot.”

Pontosan ez történik velünk is, a rezsim stupiditása és gonoszságai beépültek az életünkbe, megrontották morálunkat és ítélőképességünket. Már a totalitárius rendszer rémülete a mércénk, úgy simulunk, gazsulázunk, alkalmazkodunk, mintha már abban élnénk. És így fogunk is. A költőket ugyan egyelőre nem ölik meg, de minek is ölnék, meghalnak maguktól is idő előtt.

Sovány vigasz, de azért vigasz, hogy az osztrák külügyminiszter nem manipulálja honfitársait Európa hanyatlásáról, az EU végéről, nagyon világosan épp az ellenkezőjét állította. Zárómondata pedig a katonailag 1955 óta semleges és nem NATO-tag Ausztria álláspontjának talán legfontosabb gondolata: „Ismét megértettük a transzatlanti (amerikai, BA) kapcsolat értékét, amellyel intellektuálisan mindig is tisztában voltunk, de érzelmileg talán nem.” Tiszta, emberi nyelv, nem, mint a kakaduként rikoltozó magyar kollégájáé.

A történelem lassan végez nagy barátunkkal, Oroszországgal. Ha ezt a mocskos háborújukat egyszer befejezi – remélem, egész Európa és mindenekelőtt a mi érdekünkben vereséggel -, ismét elölről kezdhetik majd, amit valójában még soha el sem kezdtek, egy szabad, demokratikus társadalom megteremtését. Hátha egyszer nekik is sikerül, bár erre nem tennék fel egy félhavi nyugdíjnál többet. És Magyarország is közeledik ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút. Túl régóta nem születik elég gyerek, elég gondolat, elég progresszív akarat. Helyettük van fizikai leépülés, szellemi üresség, morális sivárság. A jobbító szándékú tettvágy fel-felvillanó apró fényeit pedig, attól tartok, újra és újra elnyeli majd az egyre izmosodó autokrácia sötét, komor tengere.