kistibi

>Miért kell egy négy éve megjelent kötetről írni, ami ráadásul nem is kimondottan szépirodalom, hanem riportok egybegyűjtve. A kérdésre több érvényes válasz is van. Egyrészt mert Fazekas Ezsébetnek ezekben az írásaiban elmosódik a határ szépirodalom és újságírás között: a mindennapok újsághasábokon megjelent lenyomatai mellbevágóak, méghozzá móriczi értelemben.

Másrészt mert megmutatja, hogy kell(ene) és lehet(ne) újságot írni ma is. (Feltételes módot csupán azért használok, mert a riport valaha nagyon megbecsült műfajának a képernyőn olvasás nem kedvez.) Mert nem muszáj politikai szócsővé változni. Igaz, ehhez az is kell, hogy az újságíró mondani is akarjon valamit.

Játsszunk picit az évszámokkal. Az első írás 1981-ből való, az utolsó 2015-ből, tehát szerzőjük két diktatúra hullámai között evez. Passiót olvasunk, ami átlép téren és időn, cikázva évtizedek és kontinensek között, epizódjait, puzzle-darabkáit a szenvedés köti össze.

A kötet négy tematikus fejezetre oszlik. Sokkal jobb ez, mintha a kronológia adná az összetartó erőt, mert így a riportok kiegészítik, erősítik egymást. Az első fejezet Az Élet kapujában. Témája az anyaság. Megdöbbentő képeket sorakoztat fel. „A fiatal mama előadta, hogy csikart a hasa, kisietett az árnyékszékre. (…) fura egy görcs volt, csak nem akart múlni, ilyen erős csikarást még sosem érzett, és nem könnyebbült meg – egészen addig, míg valami ki nem pottyant. De ez a valami nyöszörögni kezdett. Akkor nagyon megijedt és segítségért kezdett kiáltozni a szomszédoknak. Azok halászták ki a pöcegödörből az újszülöttet. Szerencsére nemrégen járt a szippantós, még alig volt valami a gödörben, és a gereblye leért az aljáig.” Az ember megborzong, ha ilyen történetet olvas, és jönnek, jönnek a vallomások, hihetetlen pontossággal és távolságtartással. Mint cseppben a tenger, jelenik meg a társadalom keresztmetszete a szülőszobában, a szülés gyötrelme, a kín, s a mindent feloldó érzet, az anyaság érzete. És a végére egy szinte lírai megfigyelés: „…nagy torkú kis csomagok – leendő anyák és a majdani nőket anyává tenni képes leendő férfiak –, akik most egymást túlkiabálva, visítva jelzik, anyamellre vágynak. (…) és soha többet nem jutnak el ennyire egyszerre a kielégülés küszöbére, mint amikor az első testmeleg tejcsepp végre becsurran tátogó-cuppogó szájukba, és lecsorog még egyet-egyet hüppögő torkukon.” Háttérben pedig a lelkiismeretes orvos, a vénát szétlövő altatóorvos, a fájdalom és a boldogság örökös páternosztere, amely nem csak örömöt és kínt hordoz, hanem bölcsességet is: „Bár azt azért megtanultam, nem elég egyszer és mindenkorra anyává válni, hanem minden helyzetben, a gyerek életkorának megfelelően alakulva másként és másnak kell lenni. Csak így maradhat az ember örökké anya – a gyerekei számára.”

A második rész az Ellenséges terepen címet viseli és furcsa, renitens gondolatokra készteti az olvasót. Azt már beárazta a magyar közvélemény, hogy menekültek vannak, hol afgánok, hol ukránok, és mindenki vérmérséklete, pártállása, embersége szerint gondolkozik a teljes elutasítás és a tevékeny segítés széles skáláján. Az afgán srácokról szóló riport megmutatja, hogy ilyen esetekben semmiféle politikai lózungnak nincs helye, az egyéni tragédiák nem általánosíthatók. Izgalmas párhuzama a sorsnak (illetve újságírói, szerkesztői bravúr), hogy vannak, akik egész életükben ellenséges terepen mozognak, holott ki sem mozdultak soha hazájukból, szülővárosukból. A mozgássérültek (rokkantak) vagy ahogy magukat hívják: rokik világa zárt világ. Nincs átjárás az épek és a rokik között, s mint egy hatalmas, színes tabló, úgy mutatkoznak meg a tragikusabbnál tragikusabb élethelyzetek.

Aki irodalmi ínyencségre vágyik, az sem marad csemege nélkül. A Molly című szöveg, sodró lendületű, izgalmas riport, és igényli azt is, hogy felelevenítsük, mit is olvastunk annak idején a belső monológról, a tudatfolyamról.

Számomra a Tempó című riport a legmaradandóbb ebben a fejezetben. Stílusában azonos a többivel: kíméletlen részletességgel világítja meg a riportalany élethelyzetét, érzéseit. Nem kutat, nem elemez, nem érzékenyül el, „csak” megmutat. Ez a „csak” azonban több mindennél. Egy nő a hídról a Dunába ugrik. Talppal éri el a vizet: „Lenn a mélyben nagyon sötét volt. Talán a híd árnyéka miatt. Úgy mondják áthatolhatatlan. Akkor ez a szó nem jutott eszembe. Hiszen én éppen hatoltam át rajta. Sokáig. Azt hittem, már úgyse látok semmi mást, csak azt a nedves sötétséget. Aztán mintha elértem volna a meder alját. (…) Nagy sokára mindenesetre följutottam a felszínre. És akkor hátrafeküdtem a vízen, és úszni kezdtem.”

• Olvass bele!

Aztán rendeződik élete, társat talál, újra boldog. A vallomás utolsó két mondata akár az egész kötet mottója is lehetne: „Mintha ólomból lennének a tagjaim, ha az úszásra gondolok. Elfelejtettem tempózni.”

De olvashatunk történetet egy zenészről, akit rendkívül súlyos baleset ért, mégsem adta fel soha: küzdött, és végül nem kellett amputálni a lábát, normális életet élhet. A riportalanyok kavalkádja leginkább Hieronymus Bosch ecsetjére kívánkozna, ha a testi-lelki szenvedést képben kívánnánk megfogalmazni.

A kötet két másik fejezete, A körülmények fogságában és a Csata után – Kiterítenek. Úgyis! Ezek a fejezetek sem könnyedebb olvasmányok, mint az előzőek. Kórházi képek Peruból, majd itthonról, riport a traumatológiáról, hogy megérkezzünk oda, ahova majd mindenki megérkezik, ahol: – „…vele többé már semmi sem történhet.” Pedig de! Bizony, hogy történhet. Csak annak már nem részesei vagyunk, nem velünk történik, hanem azzal, ami-aki valaha mi voltunk. Nehéz erről írni, főleg egy olyan tollforgatónak, aki korábban évtizedekig rendezett előadásokat, és az olvasottakat képként látja maga előtt. Most majd nem nézek oda kicsit, hogy a kötet utolsó képeit megmutathassam. Belépünk a boncterembe. „Néma, mozdulatlan emberek az asztalokon. (…) Férfi és női testek. Két oldalra lefolyó nagy vagy férfiasan laposra simuló mellek. (…) Kortalan, fiatalos hímvessző a ráncos, lappadt fehér combra hajolva. Kopott muffra emlékeztető, ritkás, szürke szőrzet, hegyesen előreálló szeméremcsontok.”

„A fiatal orvos az agyat szeleteli a fatálcán. (…) A legszebb szerv, amit csak szem láthat.” „Jé, egy néger! (…) – A kísérő gyorsan továbbtereli a látogatót a többi fekete alak mellől. Sajnos nem mindig jön idejében a temetkezési vállalat, nálunk feketednek meg.”

Nem néztem szét mindenhol, ahová a sorok vittek, néhol lehunyt szemmel mentem tovább.

Sokáig kerestem, hogy mi az, ami ezeket az irodalmi riportokat összeköti, és most nem az egyértelmű dolgokra gondolok, a helyszínekre, az azonos élethelyzetekre, a traumák feldolgozására. Mi az az általános emberi, ami egyben tartja ezeket a nagyon nehéz helyzeteket, sorsokat bemutató riportkötetet? És van-e értelme, ha egyszer úgyis odakerülünk, ahol már semmi nem történhet velünk?

Igenis, van! Hiszen ha figyelmesen végiggondolom a kötet által elém tárt életeket, mindenütt azt látom, hogy küzdeni érdemes, küzdeni kell. Ezt üzeni a mozgássérült gyerekek versenye, a kórház folyosóján rallizó betegek őrült jókedve, a szervátültetett sportoló reménye, még a műtőasztalon fekvő beteg rettegése is:

„Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.”

– mondja Ady, és más módon, más szavakkal, de ezt mondja Fazekas Erzsébet is.

Fazekas Erzsébet: Kiterítenek úgyis
Kossuth Kiadó, Budapest, 2018
256 oldal, teljes bolti ár 3200 Ft,
online ár a kossuth.hu-n 1600 Ft,
e-könyv változat 1990 Ft
ISBN 978 963 099 3098

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mindenkinek, aki szül, s akinek
„Az élet egyre kisebb szakaszokból áll: idejük öt-, három- vagy egyperces, aztán már csak egybefolyó fájás minden.”
Mindenkinek, aki nagymama
„Ez az új baba még csak egy üres lap. Most kezd rajzolni a lapra, és együtt fogjuk majd kiszínezni azt a képet, amit ő mutat magáról, és amilyennek én látom őt. Most ő csak egy magzatmázas, bölcsen békés arc.”
Mindenkinek, akinek a gyereke kórházban van
„Hol voltál, amikor hívtalak? Mondtam neked, anyu, gyere értem, menjünk már haza, te meg nem is válaszoltál. Miért? Miért mentél el?”
Mindenkinek,  
„Én úgy szeretem a Jéza Krisztát. Megvédeném, nem engedném, hogy a gazdagok megfeszítsék. Ugye ő azt akarta, hogy ne legyenek szegények?” 
Egyszóval mindenkinek, „aki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja”…
Bárkinek, aki tud olvasni, és a betűk mögött meglátja az üzenetet, rá tud csodálkozni arra, hogy bármilyen tragédia, sanyarúság, kétségbeejtő kilátástalanság alatt, mellett, közben is megcsillan a remény, ami segíti a lelki túlélést.