A mainzi feltaláló, a génuai hajós, az eislebeni vallásreformátor és a toruni csillagász: új eget és új Földet teremtettek. Amit a természetről, a Földről az elsődleges empíria elárult – sőt többet, például a Föld gömb alakját –, azt a görögök már ismerték. (Az állítás, miszerint Kolumbusz útjának egyik indítéka az volt, hogy a Föld gömb alakját bizonyítsa – újkeletű mese; akkor már senki sem hitte, hogy a Föld lapos. Ezzel szemben Kolumbusz útja igazolta Eratosztenésznek a Föld méreteire vonatkozó számításait.)

Claudius Ptolemaiosz, a nagy görög rendszerező, a Földet – mozdulatlannak tekintve, tengelykörüli forgását is tagadva – az egyetemes csillagászati koordinátarendszer kezdőpontjául választotta; geocentrikus világrendszere szinte másfél évezreden át az elméleti csillagászat alfája és ómegája volt. Hipparkhosz nyomán Ptolemaiosz azt állította, hogy az ég forog az ő szféráival a Föld körül, a szférák sorában a legkülső az állócsillagoké, amely naponta megfordul a Föld körül, és amelyen túl már semmi sincsen. Felfogásában a bolygóknak az égbolton időnként visszafelé tartó (retrográd) mozgása az összes bolygó körmozgásának eredője. Magyarázataiban hasonló homályosságok többször előfordulnak, de „nem is állíthatom, hogy megértettem minden egyidejű mozgást” – írja a Megale Syntaxis bevezetőjében. Világrendszere mindazonáltal a görög csillagászat egyik legnagyobb szellemi építménye, mintegy összegezése és hattyúdalának (nem is első) akkordja.

A geocentrikus felfogás nyilvánvalóan az arisztotelészi dualizmus alátámasztására született. Eszerint a világmindenség két független eltérő törvényeknek alávetett rendszerből, a tökéletes égiből és a tökéletlen földiből áll; a dualizmus csillagászati, azaz tudományos alátámasztását Aquinói Tamás a tizenharmadik században beolvasztotta a keresztény gondolkodásba, ezzel ideológiai dogmává avatta.
Mielőtt felsorolnánk Kopernikusz tudománymegváltó érdemeit, az jusson eszünkbe. hogy tudottan forradalmi koncepciójának megfogalmazása közben mennyire keservesen kellett megküzdenie – elsősorban magában – ezzel az évezredes ideológiai berögződéssel.

Kopernikusz élete számunkra csupán utólag összeszedett adatokból áll össze, mozaikszerűen. Első, máig megmaradt életrajzát halála után mintegy száz évvel a francia Pierre Gassendi írta meg.

Kopernikusz a szülői házban tanul meg írni-olvasni-számolni. A toruni elemi fokú, majd – minden valószínűség szerint – a wloclaweki középfokú iskolában tanul. Amikor 1491-ben nagybátyja, egyben gyámja Krakkóban, Lengyelország akkori fővárosában beiratja a Jagelló-egyetemre, Kopernikusz már elsajátította a német, a latin és az ógörög nyelvet, megismerkedett Euklidész geometriájának és Ptolemaiosz csillagászati tanának alapelemeivel. Krakkóban a skolasztikus filozófiát és a medicinát tanulmányozza, itt kezd verset írni (latinul) és alaposabban foglalkozni a matematikával és a csillagászattal.

1496-ban megszerzi a doctor medicinae titulust. Tanulmányait hét évig a rinascimento lázában égő Olaszországban folytatja: megtanul olaszul, rajzol és fest (úgy tűnik, ebből a korból származó egyik portréja önarckép), megszerzi a doctor juris címet, csillagászati megfigyeléseket végez. 1497-ben Bolognában pappá avatják. Visszatérése után püspökké választott gyámjának udvari orvosa, voltaképpen legközelebbi tanácsosa. Pártfogójának halála után Fromborkba költözik, hogy (nem gyakorló) kanonoki szabadidejét csillagászati megfigyeléseinek szentelhesse. Kizárólag? Korántsem. Vidéki „magányában” továbbra is gyógyít, I. Zsigmond követeként részt vesz a teuton lovagokkal folytatott fegyverszünet-tárgyalásokon, a szejm előtt referátumot terjeszt elő a pénzreformról, az akkori Európában párját ritkító ivóvízvezetéket épít több város számára. A fromborki kastélytorony, amelyben lakik, nem elefántcsonttorony.

Világképén 1507-ben kezd el dolgozni. Vajon mikor és hogyan pattant ki az alapötlet a beteg paraszt panaszait és a szférák zenéjét egyaránt befogadó agyából? Titok marad. Való viszont, hogy művén huszonhárom éven át dolgozott, s azután is – haláláig – állandóan csiszolta. Úgyhogy a barátai számára (1512-ben, 1513-ban?) írt Commentariolus említett főművéhez készített ujjgyakorlatnak tűnik. De a kevés példányban forgó kéziratos Kisközlemény kristályosan tartalmazza mindannak lényegét, ami később a kopernikuszi forradalom néven válik ismertté.

A rövid bevezetőt ugyanis az alább összefoglalt hét tétel követi: 1. Az égikörök középpontjai nem közösek. 2. A Föld középpontja nem a világ középpontja, hanem csak a nehézkedésé és a holdpályáé (Centrum terrae non esse centrum mundi, sed tantum gravitatis et orbis lunaris.) 3. A világ közepe a Nap közelében van. 4. A Nap-Föld távolság elenyésző a csillagos égbolt magasságához képest. 5. Az állócsillagos égbolt mozgása csak látszat, valójában a Föld fordul meg – naponta egyszer – saját változatlan sarkai körül. 6. A Nap évi mozgása szintén látszólagos; a többi bolygóhoz hasonlóan a Föld kering a Nap körül. 7. A bolygók retrográd mozgása nem önmagában ilyen, hanem csak a Földről nézve. A Föld mozgása tehát egymagában is megmagyarázza az égbolt oly sok különböző jelenségét.

Tankönyvbe illően világos. Csakhogy a nehéz Biblia forgatásában kifáradt kezek nem tudták magukhoz emelni a vékony kéziratot. Az egyházi emberek és a csillagászok gyors (és gyanakvó) érdeklődése ellenére éppen a felfogás korszakalkotó volta sikkadozott. Az első, aki felismeri az új eszme jelentőségét, Georg Joachim Leuchen (Rhaeticus), a wittenbergi egyetem matematikatanára. 1539-ben felkeresi a mestert és két évet töltenek együtt. Rhaeticus nagyszerű famulusnak bizonyul: teológiai munkát ír, amelyben bebizonyítja, hogy a heliocentrizmus nem mond ellent a Bibliának, és megírja Kopernikusz életrajzát. Ez a két kézirat elveszett. Harmadik munkájának, a kopernikuszi életművet ismertető Narratio primának a sikere végleg meggyőzi az öreg tudóst, hogy nagy művét, a már 1530-ban befejezett De Revolutionibust kinyomassa. Rhaeticus Nürnbergbe viszi a könyvet, s ott barátjára, Andraas Ossianderre bízza. A tehetséges matematikus és protestáns teológus a második, aki megérti a mű lényegét. Ami azonban teológiai szempontból túl merésznek tűnik számára. Ezért – a szerző tiltakozása ellenére – az eredeti bevezetőt kicseréli a magáéval, amelyben a felfogást úgy mutatja be mint a csillagászati számításokhoz jól használható, de fizikailag egyáltalán nem helytálló munkahipotézist. Ezzel Ossiander rendkívül nagy – és rendkívül kétes – tudománytörténeti szerepet vállal, mert: 1. ideig-óráig félrevezeti ugyan a teológusokat (a könyv csupán 1616-ban, Galilei első pere után került az Index librorum prohibitorumba, a tiltott könyvek jegyzékébe), de 2. középszerűségével hozzájárul a könyv kezdeti sikertelenségéhez; Kopernikusz csillagászati tábláit pedig sok egyetemen a heliocentrikus rendszer elfogadása nélkül (tehát a ptolemaiosziba illesztve!) használták fel, ami lényegesen késleltette az alapgondolat érvényre jutását.

Ossiander a bevezetőt 1541-ben írta meg. A könyv kinyomása még két évig késett. Szerzője, aki egész életében kiválóan egészséges volt, hirtelen megbetegedett, feltehetően agyvérzést kapott. Nem tudni, hogy halálos ágyán kezébe került kötetének megjelenése elhatolt-e tudatáig. 1543. május 24-én Kopernikusz meghalt, így őt a rendszeréért folytatott harc már nem érintette.

A De revolutionibus, Kopernikusz csillagászati tevékenységének és világfelfogásának summája hat részből áll. Az első a naprendszer felépítéséről szól, a második egy – a korábbiakat helyesbítő – csillagkatalógus, a harmadik a precessziós mozgást, a negyedik a Hold, az utolsó kettő pedig a bolygók mozgását tárgyalja.

Mi vezethette Kopernikuszt forradalmi hipotéziséhez? A De Revolutionibus III. Pál pápának ajánlott előszavában írja: „… engem arra a gondolatra, hogy a világ testeinek mozgását másképpen számítsam ki, csak az ösztökélt, hogy láttam, ebben a kérdésben a matematikusok egymás között nincsenek egységes véleményen.” Tovább megemlíti azokat a görög filozófusokat (Arisztarkhosz, Philolaosz, Heraklidész, Ekphantosz), akik szerint a Föld mozog. Mégsem mondható, hogy a heliocentrikus elméletet tőlük kölcsönözte. A pitagoreusoknál ugyanis a Föld mozgása metafizikai jellegű, nem a Nap, hanem egy „központi tűz” körül történik. Ezzel szemben a kopernikuszi építmény: tudományos rendszer, akkori hipotetikus volta ellenére is, mert összeegyeztethető a korabeli megfigyelésekkel.

Az arisztotelészi filozófiától azért Kopernikusz sem tudott teljesen szabadulni: amikor feltételezi 1. a bolygók tökéletes körpályáját és 2. az állócsillagok szféráját, önkéntelenül is a tökéletes égi formát keresi, a természet egyszerűségének úgyszólván ideologikus szempontjai vezetik. Az elsőt Kepler hámozza le a heliocentrikus világképről az elliptikus bolygópályák tételezésével, a másodikat Giordano Bruno a világok végtelen sokaságáról megalkotott tanával, amelyet Galilei teleszkópos megfigyelései rövidesen alátámasztanak.

A Föld kering a Nap körül. A Föld kiváltságos helyzete csak képzelt. A Föld naponta egyszer megfordul saját változatlan sarkai körül. – Ilyen egyszerű? A középkori világképet rombadöntő, az új természettudományos világképet megalapozó felismerés – ennyi? Válaszoljunk – kitérően – Max von Lauéval: „Kopernikusznak köszönhetjük Naprendszerünk tömegközpontjában nyugvó, tengelyirányával az állócsillagok felé irányított vonatkoztatási rendszerünket, amelyhez a fizikában külön megállapodás hiányában minden helyet és minden mozgást vonatkoztatunk… Kopernikusz nélkül sem a Kepler-féle törvényeket, sem a gravitáció elméletét nem fedezték volna fel. Hogy Kopernikusz okfejtései nem voltak teljesek, az igaz, de újszülött tudományokban semmit sem lehet tökéletes okfejtésekkel alátámasztani. És e tudományok szülőatyáinak nagysága éppen abban mutatkozik meg, hogy intuitív megsejtéseik alapján mégis helyes eredményekre jutottak.” (A fizika története.)

Ma már a tudományos felfedezések gyorsabban hatnak és gyorsabban váltakoznak. Ebben Kopernikusznak is szerepe van. Nélküle elképzelhetetlen a modern fizika.