Posted by Odze György
>Mindenki utazik. Kínában évente három, egy-egy hetes szabadság-időszakot ismernek, amit hétvégék ügyes áttornázásával tíznaposra növelnek januárban, májusban és októberben, amikoris aztán mindenki útra kel, hogy felkeresse rokonait. A szegényebbek napokig vonatoznak vagy buszoznak, a tehetősebbek repülnek, ám a zsúfoltság mindenhol óriási, hiszen gyakorlatilag arról van szó, hogy fél milliárd ember az ország valamely pontján felkeresi a másik fél milliárdot, majd ugyancsak egyazon napon hazaindul. Kínában amúgy sem divat a nyári szabadság, mert a „pihenés” nem szerepel az időtöltések szótárában.
Őszi hétvégéken két-három millió ember kirándul az amúgy gyönyörű és csakugyan illatos Illatos Hegyekre, mi magunk is többször jártunk ott, és mindig pontosan olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban a Népstadion bejáratánál egy kettős rangadó előtt, amikor egyszerre százezer szurkoló igyekezett bejutni a kapukon. Titkárnőm egy alkalommal kérte, hogy elmehessen a vasútállomásra, szeretne időben menetjegyet venni tervezett családi utazásához. És aznap már nem is jön dolgozni, tette hozzá. Mert a sor olyan hosszú, hogy egész nap ott kell állnia. Na és mit tesz az, akinek a főnöke nem ilyen nagyvonalú, kérdezem. Sokan sorbanállókat bérelnek, akik helyettük várakoznak. Ünnepek előtti héten mindenki őrült módjára vásárol, felszerelkezik, ünnep után pedig teljes a kimerültség. Jó ez nekik?
-Ez a szokás – mondja titkárnőm, kínai módon. Felel, de nem válaszol. És azért sok igazság is van benne. A szokásoktól nem lehet egyik évszázadról a másikra megválni. Az ország hatalmas, a rokonokat évente egyszer-kétszer látni kell, útra kell tehát kelni. És hát megint, megint a méretek. Az egyik hivatalban mondja kínai partnerem, hogy édesapja beteg, meg kell látogatnia. Csunmingban lakik. Vonaton megy, hetvenkét óra. De nincs a hangjában helye panasznak vagy méltatlankodásnak. A vonatutazás amúgyis a nagy kínai kihívások egyike. A jegyvásárlást többnyire csakugyan az indulást megelőző napokra kell időzíteni, a sorok ugyanis hosszúak, az ügyfelek többnyire a pénztárnál tájékozódnak a menetrend lehetőségeiről, ezért aztán hosszú ideig tárgyalnak a pénztárossal, egyes esetekben mobiltelefonján felhívják családtagjait, hogy együtt alakítsák ki döntéseiket. Én magam egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak és hálókocsival utaztam Pekingből Sanghájba. Méghozzá nem is a külföldiek által kedvelt, úgynevezett „soft-sleeper” megoldást választottam, hanem a kínaiak által használt „hard-sleeper”-t. Igen, pusztán kalandvágyból. Végülis egy éjszakáról van szó. És azt gondoltam, nem lehet rosszabb, mint a szovjet belföldi repülőjáratok, amelyeken fiatalkoromban utaztam. De hát az ember ennyi tapasztalat birtokában már semmin sem lepődik meg. Vagy legalábbis azt gondolja.
(Nem ide tartozik, de el kell mesélnem, hogy egyszer egy zajos és olajszagú IL-62-es típúsú repülőgépen utaztam Moszkvából Habarovszkba. A mintegy nyolc órás utazás közepefelé felkerekedtem, hogy megkeressem
az illemhelyet. A kis helyiség ajtaja nyitva volt, és legnagyobb meglepetésemre a lehajtott vécéfedőn egy utas szundikált. Passzazsír, mondta róla némi utálattal a légiutaskísérő. Ő ott utazik. Kinek hol jut hely. De a férfi udvarias volt, a szükségemre álló időre elhagyta a mosdót és a folyosón várakozott, majd visszatért és folytatta a szunyókálást. A kínai vasutakon nem utaztak a mosdóban, ám szaguk és látványuk alapján megállapítható volt, hogy igen komoly forgalmat bonyolítottak le a hosszú út alatt.)
A hard sleeper nem más, mint egy viszonylag normális, háromszemélyes utazófülke, amelyiknek ülése fölött este a kalauz két további ágyat nyit ki, íly módon mindenkinek lehetősége nyílik az éjszaka vízszintes eltöltésére.
-Arról, hogy akár egy percre is lehunyod a szemed, ne is reménykedj – mondta előre egy amerikai diplomata-ismerősöm, ám akkor úgy gondoltam, csupán elkényeztette őt a nyugati civilizáció. A kupéban természetesen nem hárman, hanem négyen (három férfi és egy nő) szorongtunk már induláskor, az enyhe létszámtöbblet azonban sem utastársaimat, sem a kalauzt nem zavarta, én pedig nyelvi akadályok miatt nem voltam véleményformáló helyzetben. Időnként látogatók is érkeztek hozzánk, meg az én utastársaim is felkerestek másokat, mintha legalábbis veterán diákok osztálykirándulásán lennénk. A vonat időben kihúzott a pekingi központi pályaudvarról, ettől kezdve a kis társaság – olykor vendégeikkel együtt – lényegében megállás nélkül táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő a táskákból, és amikor már azt gondoltam, hogy több termosz, konzerv és üveg már nem kerülhet elő a táskából, természetesen újabb termoszok, konzervek és üvegek következtek. Étkezések közben – a tilalom ellenére – rágyújtottak, egy táskát az oldalára fordítottak, azon kártyáztak, rádiót és magnetofont hallgattak, előkerültek a kisméretű televíziók és DVD-lejátszók. Láthatóan élvezték az utazást. A vagonban csak egy mellékhelyiség volt található, ami előtt minden időpontban hosszú sor kígyózott, hiába, a természet megköveteli a magáét. A vécét gyengébb idegzetűeknek nem ajánlanám, ezúttal még a leírásától is tartózkodom. Este megjelent a kupéban a kalauz, kinyitotta az ágyakat. Enyém volt a legfelső, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára: és igazuk volt,
legalsó ágyat ugyanis gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az azokból áradó igencsak kellemetlen szagok pedig már cigarettafüsttel és a kiböfögött sörrel egyre erősebben terjengtek a légtérben. A legalsó ágyat az egyik férfi foglalta el, népes társaság kártyacsatát vívott, hangosan nevettek közben, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak. Középen aludt a másik férfi a társaság hölgytagjával és amennyire a hangos zakatolás mellett hallottam, szoros fizikai kapcsolatra is léptek egymással.
Minden olyan zavarosnak tűnik. Vagy csak nekem?