Posted by Legalább 35 ezer áldozata van a földrengésnek, többségük török-szír kurd
Molnár Mari/Lisszabon
>Kétszázezer. Egyelőre ennyit tudni. A veszteségről. Na erre én bevásárolok a boltban és nekiállok főzni. Szépen megtisztítottam a krumplit, karikára vágtam, felapróztam a hagymát is, ég a tűz a serpenyő alatt, melegszik az olivaolaj. Közben eszembe jut, hogy van valaki, aki egy barátom közvetítésével eljutott hozzám, fel kellene már hívnom, eleget üzengettünk a napokban. Ráborítom az olajos serpenyőre a felkarikázott krumplit, a tűzhely mellé támasztom a telefont kihangosítva, hívom a messengert. Felveszik, ránézek az órára, már tizenegy óra, de mindegy, ha felveszi beszélünk, ha nem, hagyok üzenetet. Nagy nehezen a férfi hang után jön egy hölgy válasza. Angolul diskurálunk, a villával és a lapáttal forgatom a krumplit, hadd süljön át. Kiderül, Ankarában vannak, iraki kurd menekültek. Jesszusom, ránézek a fali órára, ott most náluk hajnali kettő van, ugyi? Igen. De semmi gond, mert várták a hívást. Miközben elkészítem a tortilla con patatast (sült krumplis omlett, hogyan tudjam lefordítani?), kiderül, négy emberről van szó, de lesz az majd húsz is. Holnap majd utána nézek. Ők sem alszanak.
Közben a „fehér pizza” is melegszik a sütőben, szórtam rá sajtot meg oreganót, pici olivaolajat is rálöttyentettem, jó lesz az majd az embernek, hallom, már tárgyal a kollegákkal. Szuper. Mindenki tudja, hogy utálok főzni, nem is sűrűn csinálom, de ha igen, akkor leginkább azért, mert megnyugtat. Most is azért csinálom, nem vagyok éhes, viszont fel vagyok kavarodva. Múlt hét hétfőn reggel feldobott a Fb egy régi fotót Dóriról, amihez azt írtam tíz éve: Dori’s santos. Magyarul: Dóri névnapja. Most volt harmadikán 15, de sose ünnepeljük a névnapját, Portugáliában az nem szokás. Egy hete nézem a híreket, hétfőn reggel, amikor nekiálltam a munkának, a fülemben nyekeregtek a betelefonálók, gépiesen válaszoltam, intézkedtem, adtam információt, s a magyar portálok után már a BBC-n néztem e történéseket. Rápillantottam a főnökömre, aki moldáv, már egy éve öt rokonának ad szállást, munkát, élelmet, akik Ukrajnából menekültek. Sikítva kérdezem: – ez most komoly?
Megnézem a térképet, Anatólia. Kurdisztán alatt megnyílt a Föld. Ennyike. Aztán ránézek a telefonomra. Gökhan írt: a testvérem a családjával a romok alatt. Segíts, el kell utaznom! Küldöm az infót, mit intézzen, dobja be a gyeplőt a lovak közé, le van fosva mi van itt, a családja a fontos most. Menjél, utazz, a többi majd megoldódik! De még mindig nem fogtam fel, mi történik körülöttem. Kimegyek kilenckor kávézni. Körübelül 100 ember az előtérben, mind katonai ruhában, tűzoltó ruhában és mindenféle uniformisban. Várják a sorukat. Megdobban a szívem.
Ötszázat mondanak, áldozatnak. Reggel. Belegondolok, lesz az nemsokara ezer, csak a Jóég tudja a végét. Nézem a katonákat, hétfő kilenc óra, mindenki puccba- glédába’, ahogy anyám mondaná (ha még élne), mennek sorban a rendkívüli útlevelet felvenni, misszióba indulnak. Egyikőjüket leszólítom, nézünk egymás szemébe. Hősök. Tudják, tudom, tudjuk. Istenem! Felhívom néhány török barátomat. Már itt fél tizenkettő, olvasom a magyar portálokon, megint rengett a Föld. Lehet, már fél éve, vagy két hete beszéltünk utoljára néhányukkal, mindegy. Aggódom. Nem is nagyon tudunk mit mondani. Nézem a híreket. Befelé sírok, senki se látja. Borzalom ez. Látom a magyar mentőcsoportokat, leginkább boldog vagyok, hogy már ott vannak, mi aztán nem szarakodunk, semmi cicó, ott, rendben, fegyelemben, felkészülve, megyünk. Mégis picit büszke vagyok, amikor látom a kutyedliket leszálni a török földre. Török-magyar, micsoda fura ez a történelem, mégis testvérek vagyunk valahogy. Pedig ez nem is igazán Törökország. Ez Kurdisztán. Vagy azt se tudom, magyarul hogy nevezzük, ha nevezzük valahogy. Kurd nyelven meg se próbálj szólalni, Isztambulba se. A barátaim 99 százaléka külföldi, ahogy én is. Ennek jelentős százaléka török. A törökökön belül jelentős százalékuk kurd. Szétnyílt a Föld alattuk.
Nézem a térképet. Atyavilág, nézem a településeket, hányszor, de hányszor beszéltem velük, ki merre való, amint intéztem a letelepedésüket, néhányuknak mint menekült. Rosszabb ez, mint Repülős Gizi a lóversenyen, oda-vissza, ahogy vagytok… Jelölöm a helyeket, a kazak kollegámmal nézünk egymás szemébe, ő még jobban érti a földrajzot, mert mesterkuzust is végzett, itt már csak imádkozni lehet! Zafer beköltözött a követségre. Adja az instrukciókat, én továbbítom, ki mit tud, segít. Damlával, Giray-jal is a hét elején beszélek, csak huhogunk. Tompaság van bennem.
A fájdalom nálam egy idő után eléri a maximumot, és akkor már csak kővé válok. Gökhannnal beszélek éjjel, nem is tudom, melyik nap. Előtte látom a frissitést tőle, megint mennyi családtagjáról derült ki, hogy odaveszett, legalább tizen. A testvére, az unokaöccse, a sógornője. A többi barátom is sokkban van, hiába török, de vannak rokonok, barátok és családtagok arról a vidékről. Fél óra beszélgetés után csak ténfergek. Gökhan csak annyit mond: itt ti se tudtok segíteni, el se tudod képzelni, mi van itt, ez maga a Pokol! Elveszítettem a családom nagyrészét! Ha mi itt, nem tudunk segíteni, akkor ti onnan, hogyan? Ötven ember veszett oda a falujából, mind a nagyvárosban dolgoztak és éltek. Az emberek nem a földrengésben, hanem a rosszul épített lakások összeomlása miatt haltak meg. Éjjel mínusz 10 fok van, a kormány semmit se csinál, mi kurdok vagyunk, kit érdekel, mi lesz velünk?
Nézem a HUNOR különítményt, hazajöttek. A kemény magyar férfi mentő megjegyzi: az első épület, amit at kellett vizsgálni, 1200 embert temetett maga alá. A kamera még mutatja, de a férfi szeme könnybe lábad. Egy-két túlélőt tudtak kihúzni a romok alól. Édes Istenem! Muszti csak akkor nem veszi fel a telefont, ha repülön ül. Vasárnap hagytam üzenetet neki, mondván, tudom, repül ’Sztambulból, hétfőn még beszéltünk is. De ezen a héten csak jelekkel komunikál. Megtudom, hogy sajnos még sok a veszteség náluk is, ötven. Barátok vagyunk sok éve, vele és a családjával, annyit segítettek nekem, amikor én
bajban voltam!
Végre felveszi:
– Szia drágám, reggelizek. Este kilenckor? Hát, nem tud enni, pedig van három ,étterme. Egész nap dolgozott. Ismerem az alkalmazottait, a családtagjai közül, a szomszédjai közül hozta őket ide. Mindnek rendben minden papírja, munkája, szállása. Öt év múlva mind állampolgár is. Párját ritkítja, mint munkaadó. A covid alatt, egyedül Lisszabonban, egy kartonpapírra írta ki: – Ha nincs pénzed, de éhes vagy, gyere és kérj, egyél! Nem láttam előtte se, azóta se ilyet itt. Sok mindenben párját ritkítja. Kérdem tőle: mi lett a népeddel?
Válaszol, magyarul:
-Látod, ez van drágám. Nincs országom és ez lett velünk. A Jóisten biztos nagyon szeret minket, hogy ennyire „törődik” velünk. Mindezt magyarul. Nehéz a szó. Azt mondja: kétszázezer. Az áldozat. Legalább ennyi. Ma este, mielőtt Dóriért elmentem, már 35 ezer volt a BBC-n: ennyit nyelt el a föld, többségük kurd. Mi lesz az árvákkal, az egyedül maradottakkal, a pici gyerekekkel, a nagyobbakkal, akik most szembesülnek majd azzal, ami van, mi történt és mi vár rájuk? – kérdezzük egymástól. Muszti egy vidám ember, de most csak hallgatunk, a vicc se igazi. Szülők vagyunk, ha a gyerekünk elvágja az ujját, nekünk fáj jobban. Együtt
sóhajtunk.
Valaki látta már a kurd zászlót? Piros, fehér, zöld. Pont, mint a magyar. Középen egy sárga napcsillag, pont mintha a székely zászlóból lett volna kivéve. Kurd, török, szíriai. A rezgés nem válogatott. Szétnyílt a Föld alattuk. Ki foldozza össze?