Posted by Csepelyi Adrienn
>Két szó, ami mögött érzelmek egész skálája húzódhat. Két szó, ami néha megment minket, néha viszont nem tudunk mit kezdeni vele. Pedig, ha jól és jókor tesszük fel a kérdést, „hogy vagy?”, valójában sokkal többet mondunk, mint száz coelhói bölcsességgei. De akkor miért szoktunk le róla ennyire? És miért esik sokaknak nehezére válaszolni rá? Egy ideje az értekezleteink elején van egy úgynevezett „hogy vagy?” kör: mindannyian elmondjuk röviden, mi a helyzet velünk. Az óráimat is mindig ezzel a kérdéssel kezdem: egyszerűen nem lehetünk annyira elfoglaltak szerintem, hogy ne legyen fontos tudnunk, mi zajlik a másikban, a másikkal. Néha sok idő megy el vele, mégis ez az egyik legfontosabb szegmense a megbeszéléseknek: a lélekápolás mellett a közöttünk lévő kapcsolatok motorja is, ha tudjuk, ki miben van éppen, emellett temérdekcikkötlet is születik ilyenkor. Gyakran észreveszem ugyanakkor jártamban-keltemben, hogy sokan kényelmetlenül érzik magukat ettől a kérdéstől: időpazarlásnak tartják, hogy arról csacsogjunk, kinek mije fáj, vagy épp mi történt vele a hétvégén. Úgy sejtem, ők azok, akik úgy nőttek fel, hogy nem volt igazi súlya számukra ennek a kérdésnek. Illedelmességre nevelték őket, arra, ne terheljenek másokat a gondjaikkal, mindig mosolyogjanak, és kifelé azt mutassák, minden oké.
Spoiler: egy felnőtt életében a legritkább esetében vanminden a legnagyobb rendben. Ehhez képest rengeteg olyan közegben fordultam meg felnőtt életem során, ahol úgy féltek a „hogy vagy?” kérdéstől, mint a tűztől. Bizonyos esetekben rendesen elszégyelltem magam, amikor a sok fogpasztavigyor közt ki mertem mondani, hogy „hát bocs, én épp nem vagyok jól”. Úgy néztek rám, mintha belerondítottam volna a társasjátékba: abba, amelyikben csak mímelünk bizonyos dolgokat. Úgy teszünk, mintha érdekelne valami, amire válaszul mások úgy tesznek, mintha valódi feleleteket adtak volna. Tény, hogy nemigen tanítja meg nekünk senki, hogyankell megfelelően érdeklődni. Minden családi sorozat és film alapkliséje a „Mi volt ma az iskolában? – Semmi” párbeszéd, és a legtöbbünk adott már kitérő választ a hasonlóan felszínes érdeklődésre. Én például kifejezetten gyűlölöm a „mi újság?” kérdést, mert olyan érzésem van tőle, mintha mindenképpen elő kellene állnom valami nagyszabású újsággal – miközben lehet, hogy a heti fő teljesítményem, hogy megfürdettem a kutyámat.
Pedig az érdeklődés az fontos. Csak az nem, miként tesszük. (Ezt magamnak is mondom: nem állítom, hogy mindig sikerül megfelelően kiviteleznem.) Szóval most valami olyasmit indítványoznék, hogy adjuk vissza a „hogy vagy?” kérdés becsületét, amely mintha elveszett volna az utóbbi időkben. Hogy igyekezzünk ne tiszteletkörként, szükséges rosszként tekinteni rá, ami mögött nincs valós kíváncsiság vagy aggódás.És ha valaki felteszi nekünk ezt a kérdést, akkor számítson normális dolognak, ha valósághű választ adunk rá!
Néhány napja rám írt egy barátnőm. Csak ennyit kérdezett: „hogy vagy?” – ebben mégis benne volt minden, ami fontos lehet két barát közt: az aggódás, a törődés, a kedvesség, a befektetett energia, minden. Két
szócska, de mögötte sok-sok év és sok-sok szeretet. Mert – nem tudom, ti gondolkodtatok-e már ezen – olyan sokféle „hogy vagy?” létezik! Az unott illendőségtől az ijedelemig, százféle árnyalata lehet ugyanannak a két szónak.
WMN