Komolyan véve

Tamás Ervin
>A rendeletek, meg aztán főleg a törvények tekintélyes valamik egy magára valamit is adó államban,
ugye? Idehaza évről-évre váltak egyre szélfúttabbá, fecnik röpködnek keresztül-kasul, a Magyar
Közlöny bírja egyedül az iramot, bár mire megjelenik, bár néhány klauzula idejétmúlt, kezdhetik
elölről. A rendeletek, törvények közötti flangálás azzal kezdődött, amikor nagyjainknak herótja lett a
mindenféle egyeztetésektől, hatásvizsgálatoktól, az állandó alternatíva-kereséstől. Tudták, merték,
tették, ami után óhatatlanul hegeszteni, forrasztani, csonkítani, bővíteni kellett a már-már
foganatosított intézkedéseket. A hibák ugyan okoztak károkat, ahogy a helyreállításukhoz vezető út
is, de amit akartak, elértek: a tutyi-mutyi botorkálás helyett expressz sebességgel a maguk képére
fordították az országot. Új értelmet adtak a „kivétel erősíti a szabályt” örökzöld mondásának, amikor
bizonyos személyek, esetleg bizonyos pénzek kedvéért nyúltak bele a jogrendbe és jött a „lex”
megannyi variációja a korhatárok átlépésétől a tudományos munkásságtól való eltekintésig –
forradalmak korát idézte volna mindez, amikor mindenkiből lehetett minden, ám ez a gyakorlat
inkább fölvizezte a közeget, a káderkerengő a teljesítmény és a szabály komolyságát alázta le. El ne
felejtsük a gyémántszilárdságú alaptörvényt, amelyet szintén az éppen aktuális érdek szerint szabtak-
varrtak az alamusziak seregének buzgó jóváhagyásával.
Az a rezsim, amely a hagyományok feltételen tiszteletét tűzi zászlajára, és sokszor a szégyenből is
próbál dicsőséges tradíciót faragni, nagy ívben tojik arra az írott és íratlan közjogi szokásrendre,
amelyre számítani lehet, amely biztonságot ad, amelyre a jövő is építhető. Ha ez viharzónába kerül,
annak társadalmi kára felbecsülhetetlen. Ha ebben a közegben önkényesen, improvizálva mozog a
hatalom, maga is könnyen elbizonytalanodik, s egyre sűrűbben, egyre végiggondolatlanabbul nyúl
bele olyan folyamatokba, amelyeket már nem képes kontrollálni. Alkalmazkodni a valóság szédítő
változásaihoz sem úgy kell, hogy fölvesszük annak az iramát, vagy hogy magunkon kívül mindenki
mást hibáztatunk kudarcainkért – legfőképp partnereinket, akik szerintünk mindig a bajt hozzánk.
ránk.
Olvasom, hogy megint rendelettel módosították a rendelettel módosított költségvetést, holott
benyújtásának nem is oly régen még ceremóniája volt azzal a bivalybőr aktatáskával. Elfogadható,
hogy a krízis háttérbe szorította a formalitást, az ünnepélyességet, de a költségvetés ugyanúgy járt a
hatalom keze alatt, mint minden más – komolytalanná vált, amelyet minden évben egyre inkább
megszenved a Költségvetési Tanács is. A T. Ház már semmiféle kontrollra nem hivatott,
ellentmondások garmadájára bukkannak rá közgazdászok, újságírók, de ők sem győzik számba venni
a folyamatosan begyűrűző módosítások módosításait. Ezeknek az áthúzott, javított tételeknek már
messze nem büdzsé a nevük. Átsüt rajtuk az elosztás szubjektív volta és a kapkodás, s az éppen akkor,
vagy állandóan fókuszban lévő címzettek túldotálása, lásd honvédelem, sport, egyházak, olyan
látszatberuházások erőltetése, amelyek pénzéra másutt volna égető szükség. A honvédelmi fejlesztés
egyébként több szempontból indokolt, itt inkább a kampányszerűség, valamint az infrastruktúra és a
személyi feltételek összehangolása okozhat problémát.
A kormányzat kikéri magának, hogy veszélyben a jogállam. Holott az okkal kritizált tételeken túl
magában a kialakult viszonyokban is ott lappang a veszély. Amely meghatározza viszonyunkat az
államhoz, a normákhoz, feljebbvalóinkhoz, s ahhoz a közösséghez, amelyet országnak hívnak.
Manapság lassacskán már semmit sem veszünk komolyan. Ennek következtében magunkat sem.