Posted by Odze György
>London a kedvenc városom, és Nagy-Britannia a kedvenc országom. Éltem az angolok között öt évig, ami azért nem kevés, ennek alapján mondhatom, hogy eléggé ismerem őket. Csak hát volt közben egy történelmi fordulat, amitől már a britek sem olyanok, mint azelőtt voltak, és talán már maguk sem emlékeznek arra, hogy milyenek voltak.
London mindig sokarcú, színes, élénk, mozgalmas város volt, olyan, amilyen New York is szeretne lenni. Mondhatnám, hogy London már nem a régi, de hát semmi sem a régi, és nyilván én sem vagyok az. De miért is nem a régi? Régen az ember mindenhol a hagyományokkal találkozott, ma jószerivel órákat kell bolyongani, amíg egy igazi angollal összefut az ember. Igazi angolok azért vannak, a könyvesboltban egy középkorú eladó, amikor Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének új fordítását kérem, csak bólogat, jó választás, uram, mondja elismerően, úgy tartja a kezében a könyvet, mint egy drágakövet, amit már nem kell tovább csiszolni. A szállodaportás litván, a turistabusz vezetője pakisztáni, a rendőr rövid beszélgetés után elmondja, hogy jamaikai, de a nagypapa brazil volt. Kedvenc kocsmámban, ahol a kilencvenes években minden csapost keresztnéven szólítottam, engem pedig Györgynek, ma szerb fiúk dolgoznak és törve beszélnek angolul.
Az 1707-ben alapított Fortnum and Mason – nem mellesleg a királyi család hivatalos élelmiszer-beszállítója – csemegeüzletében korábban a kizárólag a saját kiképzőiskolájában végzett eladók dolgozhattak, ma egy malájnak látszó fiatal lány zavarban van, ha cukormentes édesség iránt érdeklődöm. Mi az, hogy cukormentes? Nem érti. Rámutat az indiai frakkos fiatalemberre, ő a csokis szakág-vezető, talán ő tudja, de ő sem tudja. A Marks and Spencer üzletében (ez még megmaradt) gyanakvó tekintettel fogadnak, amikor 50 fontossal szeretnék fizetni. A pénztárosnő hívja az üzletvezetőt, aki megropogtatja a bankjegyet (aznap váltottam becsapós árfolyamon), felemeli egy neoncső felé abban a reményben, hogy majd mégis előhúzom a kártyámat, a biztonsági őr pedig már belemotyog valamit a gallérjára erősített sutyogójába.
Mindenekelőtt talán nem árt néhány földrajzi fogalom tisztázása, amivel azért sokan nincsenek tisztában.
Az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága) tudvaen Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország összefoglaló meghatározása, Nagy Britannia (Nagy-Britannia) pedig ugyanez Észak-Írország nélkül. De ha azt mondjuk, hogy britek, akkor azért az észak-íreket is beleértjük, persze. Skóciának saját bankja és pénze van, valamint az angoltól sok tekintetben eltérő jogrendszere. Elfogadják az angol fontot, de skót fontban adnak vissza. A bíróság itt az “ártatlan” vagy “nem ártatlan” mellett hozhat “nem bizonyítható” ítéletet is. Futball-, krikett- és rögbicsapata sincs sem az Egyesült Királyságnak, sem Nagy Britanniának, csak Angliának, Skóciának, stb., viszont úszásban, atlétikában, teniszben brit válogatott indul. Az angol labdarúgó kupa döntőjét mintegy ötven ország közvetíti egyenes adásban, kivéve a British Broadcasting Corporation kebelébe tartozó Skóciát, cserébe viszont az angolok sem élvezhetik az angollal azonos időpontban megrendezett skót kupadöntőt. Van zászlója az Egyesült Királyságnak, ezen belül külön Angliának, Skóciának, Walesnek, stb. Nincs határ Anglia és Skócia (valamint Wales stb.) között, csupán egy tábla jelzi, hogy az ember elhagyta Angliát és belépett Skóciába (Wales-be, stb.), hasonlóan a grófságokat elválasztó határhoz. Az észak-ír ügyek ennél bonyolultabbak, és a Brexit óta ezt a bonyolult helyzetet a londoni politikának sikerült még a korábbinál is majdnem átláthatatlanná tennie.
Aztán a szokásos kérdés: milyenek a britek? Mintha rá egyértelmű válasz. Milyenek a londoniak? Sokfélék. Többnyire és általában igen kedvesek, barátságosak, előzékenyek, hajlamosak az öniróniára, elvárják azonban, hogy a külföldiek fogadják el a másságukat és tartsák be a szabályaikat, és akkor cserébe ők is megnyílnak a külföldiek előtt. Külföldön, számukra idegen, kevésbé szabályozott világban elbizonytalanodnak, talán ebből is adódik, hogy sokan hidegnek, érzéketlennek tartják őket. De ha azt a szót halljuk, hogy “angolok”, mégis, nagyjából ugyanaz a kép jelenik meg mindnyájunk fejében.
“Csak egy magányos sziget vagyunk Amerika és Európa között” – szokták ezt mondani mentegetőzésképpen, és ez tulajdonképpen jól is hangzik. A helykeresés. Ez volt mindig a nagy probléma. A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: “ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Acheson jóslata azonban hosszú távon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág és a punk-mozgalom európai központja, megjelent az utcákon a Mini-autómárka és a miniszoknya, a Beatles megjelenése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, és bármi, ami itt történik, ma is a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszél az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösséget pedig immáron békésebb formában megörökölte a City és a Buckingam Palota is. 1997. június 30-án néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, de világossá vált: a gyarmati idők véget értek.
A következő dilemma aztán Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz – az Európai Unió gazdasági együttműködésen alapuló elődjéhez –vagy sem? Az első kísérletet 1961-ben tették, amikor kétévnyi tárgyalás után De Gaulle, a kőkemény francia elnök megvétózta a kérést azzal, hogy „a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni”, és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámolják majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeiket, az űrmértékeiket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a se-ki-se-be állapotot, amit annyira szeretnek. A második kísérletet is megakadályozta De Gaulle, végre, harmadikra sikerült, ám a se-bent-se-kint érzés azért megmaradt, mert megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz, sem a bűnügyi és rendőrségi szervezethez, nem is beszélve az euróövezethez, mert nehezen tudták volna elképzelni, hogy ne a királynő arcával ékesített bankjegyekkel fizessenek. „God Save the Pound” – még ilyen viccek is voltak. Eszembe is jutott az a kis epizód az ötvenfontossal.
Ez a kívül-lenni-de-bent-is-maradni érzés kényelmes volt a briteknek. Szidták az uniót, különösen a németeket és a franciákat, akiket amúgy sem kedveltek soha, ám élvezték a vámunió összes előnyét, meg hát mégiscsak tartoztak végre valahová. Ebbe a helyzetbe rontott bele Nigel Farrage, egy igazi soviniszta-nacionalista euroszkeptista, aki már 2006-ban megalakította a Brit Függetlenségi, majd később a Brexit Pártot, és demagóg populizmusával, hazug kampányígéretekkel belehajszolta James Cameront, az akkori miniszterelnököt egy, a kilépést célzó népszavazás megtartására, aminek egyébként nem is volt kötelező érvénye. A milliós bulvármédia is a pojáca-karakterű Farrage mögé állt, sokan ma is azt gondolják, ez döntött.
Cameron egy „puhapöcs” volt, mondta róla Elizabeth Mortimer, egy híres londoni egyetem elemzője, olyannyira, hogy még minisztereinek is megengedte, hogy a kilépés mellett kampányoljanak – szemben a párt politikájával -, így aztán nem csoda, hogy sikerült megosztani az országot. A City, az ország gazdasági motorja igyekezett lebeszélni a miniszterelnököt, a skótok is vehemensen maradni akartak. Mindhiába. Az eredményt ismerjük. 52:48. Mielőtt azonban érezni kezdték volna az „átlapolgárok” az elszakadás valódi nehézségeit, rátört a világra a pandémia, és – Mortimer szavaival élve – külön csapásként jött Boris Johnson, aki a brit történelem „legalkalmatlanabb kormányfője”.
Marcus Howe brit politológus úgy véli, hogy bár a tárgyalások London és Brüsszel között lezárultak, az igazi gondok azonban most következnek. A gazdaság ma még jó számokat mutat, de az európai szövetség elfedte a gyengeségeit, miután számos kereskedelmi szerződés még évekig érvényben lesz. „A helyzet valahogy úgy fest, mint amikor egy rossz házasság után kimondják a válást. A férj megkönnyebbül, hogy megszabadult a feleségétől, azonban az üres lakásban rádöbben, hogy nem tudja elindítani a mosógépet és fogalma sincs, van-e otthon tű és cérna, nem is beszélve a gombfelvarrás nehézségeiről.”
Mortimer szerint a vidéki lakosság tájékozatlan a világ dolgaiban. Felmérések szerint a fiatalok nagy része nem tudja, hogy Churchill melyik évszázadban élt, a középkorúak pedig sokan azt gondolják, hogy a Walton Abbey az angol irodalom csúcsteljesítménye.
Hogy mennyit változott London az elmúlt húsz évben, arra talán egy személyes példát hoznék. 1999-ben Verebes Pistával sétáltunk a londoni Victoria pályaudvaron. Bedobott egy egyfontost az ital-automatába, ami elnyelte a pénzt. Miután öntudatos, makacs pasas vagyok, felhívtam a gépen feltüntetett segélyvonalat és panaszt tettem. Öt perc múlva megjelent egy tányérsapkás, nyakkendős felügyelő, aki habozás nélkül egy egyfontos érmét nyomott Verebes kezébe.
-Honnan tudja, hogy tényleg bedobtam? – kérdezte ő.
-Hát maga mondta, nem? – felelte a felügyelő.
Most, 2022 májusában három fontot dobtam be a Luton repülőtér csoki-automatájába. Simán elnyelte a pénzt. Régi szokásomhoz híven felhívtam a segélyvonalat. Egy automata hang annyit mondott, hogy emailben tegyek panaszt és kivizsgálják az ügyet.
Egyébként mindegy volt, indult a fapados.
Címkép: “Stop! Megfordulhatnánk? Meggondoltam magam.’