Olvastad?

I.G.
Nem is tudtam magamról, mennyire számítógépfüggő vagyok. Fura volt ezzel
szembesülni. Persze mindig, mindenki csak akkor veszi észre, hogy valamire
nagyon nagy szükség van, ha az a valami hiányzik. No ezt megtapasztaltam,
mikor a drága jó gépem egyik nap, egy hét kínlódás -, fura pislogások, lazítási
képtelenség, értsd: nem lehetett kikapcsolni, majd egyik nap már be sem – után
kilehelte a lelkét. Még szerencse, hogy a fiaimnak eszébe jutott a gép
betegeskedésekor, hogy az adatokat legalább le kéne menteni egy külső
winchesterre. Meg is tettem, áldom az eszüket érte. De az a két hét, amit a
gépem nélkül töltöttem, nem volt egyszerű.
Persze, ha utóbb belegondolok, ez is egy olyan függőség, amit bizony korlátok
közé kellene szorítani. Ám nagyon nehéz. Az ember, ha akár főzés közben
meghallja, hogy levél jött, azonnal ugrik a géphez… de kérdem én, minek?
Megvár. No ennek kellene tudatosulni.
Elkezdtem magam figyelni. Kiderült, nemcsak számítógép és netfüggő vagyok,
el is kényelmesedtem.
Ha valamit meg akarok keresni, először nem az emlékezetemben kutatok, hanem
a gépemben… normális ez?
Lehet, hogy nem, lehet, hogy igen. Az azonban bizonyos, ha az ember ellustul,
kevesebb információt raktároz el az agyában, mert a gépben úgyis megvan
minden. Így vagyunk a telefonszámokkal is. Régen, amíg nem volt
mobiltelefonunk, minden szám a fejünkben volt. A kis notesz csak arra kellett,
hogy a biztonság meglegyen. Ma is tudom a debreceni szerkesztőség régi számát
fejből. A későbbieket viszont már nem. Hiszen a mobilos időben már elég volt
megnyomni egy gombot a telefonon.
Jaj, nehogy azt higgye bárki, hogy én valami maradi nyanya vagyok, aki
visszasírja a régi időket! Szó sincs róla. Csak töröm a fejem, hogy mi módon
kerülhetem el a totális függést az informatikától. Először arra gondoltam, agyat
tornáztatni másként is lehet, s eldöntöttem, különféle teszteket, kvíz kérdéseket
oldok meg naponta többféle témában. No persze ezekre is a neten találtam rá.
Azonnal kikapcsoltam a gépet, én a hős.
S akkor jött a szikra. Vissza kell térni az olvasáshoz, mégpedig a papír alapú
olvasáshoz. El is határoztam, többet fogok olvasni. De hiába határoztam el, ezt
is felülírta a nagybetűs élet. Mert van amit nem lehet megúszni. Egyik barátnőm
például pont ebben az időben küldte el a könyve kéziratát, emailben, ami még
nem jelent meg. Azért ez olyan megtiszteltetés, amit nem lehet félretenni még
buzgóságomban sem.
A könyvek türelmesek. Új és régi könyvek garmada sorakozik a polcaimon, arra
várva, hogy fellapozzam mindegyiket.
No de akkor mi lesz az én új könyvemmel?
Máris azon kapom magam, a gép előtt ülök, a kezem a klaviatúrán, a betűk
engedelmesen és gyorsan formálódnak szavakká, mondatokká. Élvezem, hogy
gyorsan megy minden. Akkor a férjem belép a szobába egy új krimivel a
kezében. Olvastad? Piszok jó.