A “toxikus” pozitivitás és a reális optimizmus

Ali Harmouche
>Újonnan sokan nagy hangsúlyt fektetnek a pozitív gondolkodásra és a gyerekeket is arra nevelik, hogy mindig pozitívan álljanak a dolgokhoz, akkor is, amikor semmi ok sincs, ami ezt a pozitivitást indokolná. Emlékszem, amikor átköltöztünk Magyarországról Skóciába nagyon meglepett, hogy mekkora volt itt a “pozitív gondolkodás” kultúrája és a véleményem szerint kissé fals inkluzivitás. Például amikor az iskola úszó versenyt rendezett és egy csapatba tette az éppen lebegni tudó és épp hogy vízben nem fulladó gyereket a legjobb úszókkal egy váltó csapatban abból kiindulva, hogy ez a részvételről szól. Pedig a verseny nem arról szól, mert a végén valakit/valakiket megünnepelnek és díjaznak és a többieket meg nem, vagy rosszabb esetben ők is kapnak medált és így a versenynek és a jó teljesítménynek semmi értelme sem lesz. A jó és a rossz teljesítményért kell, hogy járjon medál? Ilyenkor a jó úszó és a vízen lebegő is rosszul jár és rosszul érzi magát a verseny végén, egyik lehangolt lesz, hogy hiába adott be mindent, a lebegők (akik lehet, hogy sakkban kiválóak lennének, de úszni nem tudnak) lehúzták a csapatot annyira, hogy a végén mégis veszítettek olyan csapat ellen, melyben kevés lebegő úszó volt és a másik az, hogy a lebegő is talán tudja, hogy a százat félóra alatt úszva nem egy kiváló eredmény, hiába minden pozitivitás meg a “nagyon ügyes voltál”, és a sok “well done”, de lesznek többen, akik tényleg azt hiszik, hogy ez egy kiváló teljesítmény, mert folyton azt hallják, hogy ügyes voltál, jó volt, bravó fiam/lányom, szuper voltál. Ezzel a hozzáállással a gyerek megtanulja, hogy az irtó rossz teljesítmény is jó és dicséretre méltó és ezzel fals elképzelése lesz a világról és nem érti, amikor matek vagy biológia vizsgán rossz jegyet kap, vagy a valódi életben kritikával illetik a teljesítményét. Emlékszem az egyik ilyen “all-inkluzív” verseny után mondom a lányomnak, aki az egyik legjobb úszó volt az iskolájában, hogy nem rajtad múlott, hanem a sok víz tetején maradni alig tudókon és rémülten néztem, hogy az úszó edző azzal töltötte az idejét, hogy nem az apait- anyait beleadó és kiválóan jól teljesítő úszó diákokkal volt elfoglalva, hanem a vízen lebegőkkel mondván milyen ügyesen lebegtek bár ez nem lebegő verseny volt. Amikor megkérdeztem miért gondolta fernek ezt a keveréket egy váltó csapatban teljesen fel volt háborodva, hogy micsoda inkorrekt megjegyzés, talán szégyellnem kellett volna magam. Az edzésekre is látogatva észrevettem ezt a fals pozitív puhány hozzáállást, minden szuper volt, amikor semmi sem volt az. A kontraszt a pécsi nevelési központ uszoda edzők mentalitása és az itteniek között
óriási volt. A Nevko-ban (ahogy anno hívták) az edző igen is kritikával illette a gyerekeket, amikor link módon viselkedtek vagy nem kellő dedikációt mutattak. Emlékszem, amikor a lányomhoz szólt az edző, hogy Jamila, ez nem úszás, úgy lebegsz a vízen, mint egy kupac szar. Nos a lányom még én is jót nevettünk ezen, mert tudtuk, hogy szeretetből mondja, tisztelték egymást és bíztak egymásban, így nem a szavakon lógtak, hanem a lényegen. Persze a szavak fontosak, de mindenki is tudja, hogy lehet valakit nyilvánosan megszégyeníteni és megalázni nagyon szép és jól válogatott szavakkal. Amikor a lányom ki akart mászni az uszodából mondván vécéznie kell, de az edző mondta, hogy nem Jamila, ússz csak tovább, én is érthetetlenül álltam és gondoltam, hogy milyen érzéketlen, de amikor a lányomat kérdeztem utána azt mondta, hogy igazából fáradt volt és sumákolni próbált, de az edző ezt a trükköt már ismerte, ismeri jól a tanítványát, nem érzéketlen bunkó. Itt ilyen viselkedéssel elfogadhatatlan lenne. Ne értsen senki félre, nem próbálom az autokrata és érzéketlen gondolkodást relatívizálni, hanem különbséget szeretnék tenni közte és a reális optimizmuson alapuló kemény szeretet között, amit nem a hatalom gyakorlás vezérli, hanem a tanítvány/gyerek rugalmasan ellenálló karakterének a fejlesztése. A reális optimizmus felkészít bennünket arra, hogy rugalmasan nézzünk szembe a problémáinkkal, felismerjük az erős és a gyenge pontjainkat és így jól felkészülve nézhetünk a nehézségekkel szemben így sokkal nagyobb eséllyel érjünk el jó végeredményt és amikor nem, nem azt mondjuk minden rendben van így is, úgyis, hanem újra reálisan, konstruktív kritika alkalmazásával elemezzük a helyzetet. Végül konklúzióhoz jutunk, hogy mi ment jól és
min kellene változtatni, hogy a következőkben jobb legyen a kimenetel. Amikor a nagyobbik lányomnak nem sikerült jól az egyik vizsgája, melyszükséges volt az egyetemre, megbeszéltük, hogy a mindent eldöntő
vizsgára hogyan készülünk. Az elején volt harag, hogy nekem miért nemjó egy négyes, amikor a többi ötös. Akkor elmagyaráztam, hogymiközben nekem tökéletes így, de attól függetlenül az orvosi
egyetemnek nem elég a felvételihez, azért nem az én elvárásaimmal vana probléma, hanem az egyetemével. Az egyetemi felvételi rendszert nem tudjuk befolyásolni, magunk teljesítményét igen, ha a megfelelőfeltételeket is biztosítjuk. Egy kis sírás után mindketten tudtuk, hogy
igazam van, most kivételesen, bár a család domináns “női tagozata” nagyon boldogtalan volt és ezt világosan “közölte” velem, de mindenkim tudja most, hogy megérte így is.
A lányom most sikeres orvos, az egypár könny és “micsoda érzéketlen apa vagyok” megjegyzést túléltük.
A pozitív gondolkodás ezzel szemben nem törődik az analízissel,köszönő viszonyban sincs a realitással. A dolgok kimenetele az eredménytől függetlenül mindig jó, ügyes voltál, well done, akkor is, ha éppen meg kellett menteni téged az uszodából, mielőbb belefulladnál. Amikor kritizálom a gyerekem teljesítményét sokszor kapok a fejemre, “hogy mondhatsz ilyet a gyereknek, amikor a legjobbat akarta”! A válaszom ilyenkor, hogy lehet, hogy a mostani legjobbja neked meg nekem elég, de az egyetemi felvételi vizsgán nem tudjuk ezt a pozitív hozzáállást beváltani, az életben sem és ott nem én meg te vagyunk a bíró. Szerintem konstruktív kritika nélkül a gyerek nem tanul szembenézni a kudarccal és rózsaszínű alternatív pozitív világban élne, melyben nem léteznek kudarcok, csak sikerek és ennek a gyereknek óriási hátránya lesz a való világban, amely nem annyira elnéző és megbocsátó. Miközben az én kritikám (lőszerem) szeretetből fakad, a való világé éles lőszer és nem a szeretet vezérli, hanem a fittebb túlélése. Ha a gyerekemet nem készítem elő az életre az én életlen lőszeremmel (tough love) soha sem fog tudni megbirkózni azzal, amikor élesbe megy a dolog. Miközben a nevelőszülő konstruktív kritikával szembesíti a gyerekét gyengeségeivel, ugyan abban az időben tudósítani kell vele, hogy a szeretetünk feléje megkérdőjelezhetetlen, hogy mi mindig is képesek lennénk a tűzbe beugrani érte gondolkodás nélkül, de nem óvhatjuk mindentől és nem dicsérhetjük, amikor nem érdemel dicséretet és még kevésbé, amikor leginkább kritikát érdemelne, mert ezzel életképtelen gyenge személyiséget nevelünk benne. Magabiztosnak fog tűnni, de mivel a magabiztosság mögött nincs semmilyen szubsztanciája, a valóságban nagyon törékeny, nem bír a kritikával és ahelyett, hogy érdekelné és gondolkodásra és változtatásokra késztetné, gyűlöletnek tekinti, nincs önkritikája és a nagyra felfujt, fals, magát mindig pozitív fényben látó személyisége miatt ő lesz a saját boldogulásának a fő akadálya. Ezt hívják itt kemény szeretettnek, “tough love-nak” és én ennek a fajta reális optimista szeretet híve vagyok. Ha a gyerekem nem tud énekelni és énekes akar lenni, nem szidom. Ha a már felnőtt gyerekem a valóságtól elrugaszkodó lett és ronda hanggal Elvis- nek gondolja magát, elmondom, hogy jó a hangod, de nem vagy énekesnek való, attól énekelhetünk mindannyian, de abból megélni csak azok tudnak, akiknek kiváló a hangjuk.
Persze, miközben a jót mindig dicsérni kell, a rosszat sosem, de szeretettel mutassunk rá a hibákra és a szeretetünk mindigmegkérdőjelezhetetlen maradjon. Ez az én élet filozófiám, nem könnyű,
de hosszútávon kifizetődő. Nem irreális és a valóságot megtagadópozitivitás, hanem reális és egészséges konstruktív kritikát/önkritikát tartalmazó optimizmus.
(A szerző Skóciában élő orvos)