Posted by Kozár Alexandra interjúja Háy Jánossal
>Háy János az utóbbi időben egyik könyvet a másik után ontja magából a legkülönbözőbb, a személyes mellett fontos társadalmi problémákkal foglalkozó kérdésekkel. Nemrég Indiában turnézott, drámái pedig nemsokára Angliában is megjelennek, Spiró György és Tóth Krisztina műveivel egy kötetben.
A közelmúltban mutatták be Házasságon innen és túl című drámáját (immáron nem először), melynek a bemutatóján nem lehetett jelen, mert épp Indiában népszerűsítette Petőfi költészetét. Mit értenek Indiában Petőfiből, abból, hogy „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak” vagy hogy „Ott, hol a kis Túr siet beléje”?
Petőfiből annyit értenek meg Indiában, amennyit elmagyarázunk nekik. Amikor az előadást összeállítottam, arra törekedtem, hogy olyan általános emberi és költői vonatkozásokat sűrítsen, melyek minden emberi életben és minden költői attitűdben tetten érhetők. Azzal könnyítettünk, hogy vittünk ki zenéket, Petőfi verseire Rozs Tamás írt dallamokat. India nagyon melegszívű ország, az emberekben nincs az a fajta birodalmi gőg, mint mondjuk az amerikaiakban vagy az oroszokban, hogy vagyunk mi, és aztán kész. Hihetetlenül nyitottak, pedig 1,4 milliárdan vannak. Népdalokat, bordalokat, szerelmes verseket tettem be a programba, természetesen a forradalmárt, a szabadságért harcoló közéleti figura működését sem kerülhettük el, de kihagyhatatlan volt a János vitéz is. Amúgy a szerelem és a szabadság gondolata mindenki számára fontos, érthető, s nem utolsó sorban élményszerű.
Mondjon azért néhány konkrét verset, mik szerepeltek!
Befordultam a konyhára, A virágnak megtiltani nem lehet, Üresen áll már a kancsó, Szabadság, szerelem, Csatadal, ilyenek. Persze, eredetiben hallották, én meg angolul elmagyaráztam a versek tartalmát vagy felolvastam nyersfordításban. Egyszerű, primér szinten jól érthető verseket tettünk be. Ezenkívül megjelent egy válogatott kötet a 200. évfordulóra hindi nyelven Petőfi verseiből, Girdhar Rathi hindi költő segítségével állította össze Köves Margit, aki a Delhi Egyetemen tanít, s be tudta vonni a munkába a tanítványait is. De Petőfi számtalan verse korábban is olvasható volt nemcsak hindi, de malajálam nyelven is. Malajálam nyelven hallottam is néhány Petőfi verset előadni, elég jól szólt. Fantasztikus élmény, amikor egy számodra teljesen ismeretlen nyelven felépül egy vers akusztikus tere. Nem szabad elfelejteni, hogy Indiában a kisebb nyelveket is harminc-negyvenmillió ember beszéli. Mi persze alig tudunk valamit arról a világról, ahol háromszor annyian élnek, mint Európában. Csak, hogy az arányokat érzékeltessem, meg egy kicsit nagyképűsködjek is, egyszer, még az előző indiai utam során behívtak egy tévéstúdióba beszélgetni. Angolul zajlott a beszélgetés, de kértem, hogy fordítsák le hindire, mert én nem tudok jól angolul. Mire azt mondták, á, nem kell, sokkal jobb lesz ez így, őszintébb, meg az indiaiak örülnek is annak, ha kicsit béna vagyok nyelvileg, mert így nem hasonlítok a valahai gyarmatosítókra. Megkérdeztem, hogy most akkor hány ember előtt fogunk égni. Ne görcsöljek, mondta a szerkesztő, ez egy rétegműsor, csak hatvan-hetven millióan nézik.
Milyen visszajelzést kaptak az indiai lakosságtól?
Az érdeklődés aktív volt. Mumbaiban, Delhiben és Keralában volt összesen négy fellépésünk. Vittem citerát meg dorombot, és én is beszálltam zenével, már csak azért is, hogy Tamás ne érezze magát komfortosan a csellóval, időnként beszálltam a hamis hangszereimmel mint zavaró tényező. Azt fontos tudni, hogy ilyenkor nem én lépek fel mint Háy János, és nem Rozs Tamás, hanem két magyar, aki egy harmadik magyarról beszél. Úgy kell szerepelni, hogy aki utánad jön, bátran léphessen a színpadra és ne azt mondják, hogy na, megint egy magyar. Főleg mostanság fontos, amikor nem túl jó a hírünk a világban.
Az ön művei eddig nem nagyon jutottak el máshová Európában, most viszont bemutatták A halottember című drámáját Manchesterben a Salfordi Egyetemen, több írása is megjelent angol nyelven irodalmi folyóiratokban, illetve hamarosan megjelenik egy drámaantológia három magyar szerző, Spiró György,Tóth Krisztina és az ön drámáival. A Bloomsbury kiadó adja ki, ami nagyon nagy dolog, különösen egy olyan országban, ahol a kiadásoknak mindössze egy-két százaléka külföldi. Eljött az áttörés?
Nem törekszem semmiféle áttörésre, számomra az elsődleges, hogy megírjak dolgokat, hogy ez miképpen működik itthon vagy épp külföldön, nem az én kompetenciám. Amúgy is túl sok a marketing a világban, s immáron letarolta az irodalmat is. Pedig egy írónak nem az a dolga, hogy aranyoskodjon a magazinokban, hanem, hogy jót írjon.
Dráma és regény között mindig is volt átjárás a műveinél, a nemrég botrányt kavart Mamikámból jelenleg színdarabot ír. Követőit tájékoztatta a közösségi portálokon, hogy kihagyja a roma beszélőre jellemző, korábban bizonyos értelmiségiek által erősen kritizált, stigmatizálónak ítélt beszédmodort. Elég volt a botrányból?
Pontosítsunk. Én nem tudom, a magyarországi cigányság hogy beszél. Az a beszédmód, ami a regényben megjelenik, egy általam ismert falusi nyelv. És ebben nincs jelentősége annak, hogy a beszélő cigány vagy nem cigány. Ezt a beszédmódot jól ismerem, soha nem beszéltem így, de a szomszédaink vagy épp az anyám igen. Ahhoz, hogy meg tudjam szólaltatni azt a történetet, ami alapjaiban inkább egy görög drámához kötődik, mint egy lokális eseménysorhoz, ez a nyelv kellett. Bár minden irodalmi nyelv teremtett nyelv, de előhozza azt a nyelvet, amiből ki lett keverve. Ettől tud hiteles lenni. S a hitelesség az alapszerződés mű és olvasó között. De amikor a felolvasó estjeimen meghallottam a saját előadásomban, úgy éreztem, ezt az én hangomon nem lehet elhinni. Ha benne hagyom a színdarabban és arra kényszerítem a színészeket, hogy ezzel küszködjenek, akkor nem egy autentikus valóságot tapasztalunk meg, hanem egy küzdelmet a nyelvvel. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen küzdelem könnyen parodisztikussá teheti az ábrázolást, s ezáltal a megjelenített sorsok nevetség tárgyává válhatnak. De én minden cinikus vagy külsődleges ábrázolást, a sorsok ilyenfajta megítélését írói szempontból halálos véteknek tartok. Hiszen ez az egyenes út ahhoz, hogy a szereplők karikatúrákká váljanak. Természetesen a mondatszerkezeteket és a ragozási szabálytalanságokat megtartottam, és szerzői utasításban azt kértem, hogy minden olyan beszédszerűséget, ami otthonos az előadóknak, bátran használjanak, csak ne beszéljenek tájnyelven, mert az már eleve csak ironikus lehet.
Legutóbb megjelent könyvénél, a traumatizált gyerekekről és rettenetes tanáraikról szóló Völgyhídnál viszont előbb volt egy bábfigurákra írt színdarab, és abból lett a regény.
Igazából ott is volt egy kisebb prózai szöveg, ami megelőzte a drámát. Fontos, hogy amiből kiindulok, mindig kisebb legyen, mint amibe belefutok. Ebből a szempontból a Mamikám számomra újszerű munka, mert itt redukálnom kell, sok mindenről le kell mondani, tartalmilag értékes anyagokat kell kiszednem. Korábban soha nem csináltam ilyet és nem is szeretnék többet, mert nem tudom íróilag nem mészárlásként megélni.
Ebből azt hallom ki, hogy nem önszántából, hanem valamiféle megrendelésre írja a darabot.
Soha nem írok színdarabot a magam akaratából, csak felkérésre.
Hogyhogy? A Gézagyereket se saját elhatásozásból írta?
Nem. Én primitív elveket követek. Ha valamit kérnek tőlem és fizetnek érte, akkor azt a munkát el kell végezni. Fiatalabb koromban persze azt gondoltam, hogy aki megrendelésre dolgozik, az egy rohadt korrupt szemétláda, de azóta megengedőbb lettem. Jóllehet soha nem vállalok el olyan munkát, ami nem esik egybe a saját írói ritmusommal és természetesen megírok olyat is, amit nem kérnek tőlem, a legtöbb próza és vers így születik. A dráma más, mert ha egy téma, egy sors megérint, akkor azt megírom prózában. A novella nekem sokkal szikárabb és sokkal inkább tőlem függő műfaj. Abból is próza lesz, amiről azt gondolom, hogy drámát kéne belőle kibontanom, mint volt ez a Nehéz című novellámnál, vagy épp a Mamikám esetében. De ha nem jön a kérés, akkor ez nem történik meg.